A főszékesegyházban ezen az estén a csend és a gyertyafény találkozott az imádságos emlékezéssel. A hívek hálával és szeretettel idézték fel elhunyt családtagjaik, barátaik és jótevőik arcát, kérve számukra az örök boldogságot, a boldogító színelátást.
A szertartás elején István atya arra hívta a híveket, hogy az emlékezés és a gyász közepette engedjék be szívükbe a feltámadás reményét. Mint mondta, különleges ajándék, hogy idén Halottak napja vasárnapra, a feltámadás örömnapjára esett – hiszen ez meghívás arra, hogy a veszteségben, a hiányban és a fájdalomban is felfedezzük az örök élet távlatát.
„Más az a szomorúság, amelyben megjelenik a remény, és más az, amely remény nélkül marad” – fogalmazott helynök atya. A szentmisét elhunyt családtagokért és jótevőkért ajánlotta fel, kérve számukra az atyai ház örömét és Isten boldogító színe látását. Azokra pedig, akik ma a hiányt és a gyász fájdalmát élik, Isten reményét kérte: hogy szomorúságukban is felismerjék, nem a halál, hanem az Isten szeretete mondja ki az utolsó szót.
A köszöntő végén arra hívta a híveket, hogy életüket ne a halál, hanem az örök élet felől szemléljék, és ennek fényében végezzék el bűnbánatukat is: letegyék mindazt, aminek nem szeretnék, hogy örök jövője legyen – a haragot, irigységet, félelmet –, és megerősítsék szívükben mindazt, aminek örök jövőt kívánnak: a hitet, a szeretetet, az örömöt és a hálát.7
János-evangélium üzenete ezen az ünnepen újra megszólítja a mai embert:
„Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek.” (Jn 14,1)
A földi élet nem a vég, hanem az úton levés: Jézus maga az út, az igazság és az élet, aki előre megy, hogy helyet készítsen számunkra az Atya házában.
Ez az üzenet ma is azt erősíti bennünk: a hit szemével nézve a halál nem lezár, hanem hazavezet.
Homíliájában István atya három fő gondolat mentén vezette a híveket a hála, a hit és a remény útján:
A hála ideje: Halottak napja nem csupán az emlékezésé, hanem a köszönet ünnepe is – azokért, akik életükkel gazdagították, formálták a mi életünket. A hála segít felismerni, hogy szeretteink élete ajándék volt számunkra.
A hit ideje: A veszteség és a gyász közepette is engedjük, hogy a feltámadás hite megérkezzen a szívünkbe. A keresztény ember reménye nem elvont eszme, hanem válasz: nem a halálé az utolsó szó, hanem Isten szeretetéé.
A remény ideje: A gyertyafény, az élő virág és az imádság mind a hitvallás jelei: hisszük, hogy szeretteink élnek Istennél. A sír csak emlékhely, de az életük beteljesedett az örök világosságban.
István atya szavai a halálból a feltámadás felé fordították a tekintetet: „Amikor gyertyát gyújtunk szeretteink sírjánál, azt valljuk meg: tudjuk, hogy az élet erősebb a halálnál.”
A halottak napi szentmise így vált a hálaadás, a remény és a hit ünnepévé – tanúságtétellé arról, hogy akik előttünk jártak, nem elvesztek, hanem hazatértek az Atya házába, és közbenjárnak értünk az örök szeretetben.
