Helynök atya kiemelve: ezen az estén mindazokra emlékezünk, akik már célba érkeztek, és Istent színről színre látják. Nem csupán az egyház által elismert szenteket idézzük fel, hanem a „névtelen szenteket” is, akik csendben, a mindennapok hűségében őrizték a hitet és a szeretetet. A szentmise felajánlása elhunyt családtagokért és barátokért történt, kérve számukra az örök boldogság örömét.
A felolvasott evangélium (Mt 5,1–12a) arra emlékeztet: az igazi boldogság nem a szenvedés elkerülésében, hanem az Istenbe vetett bizalomban és a szeretetben gyökerezik.
Ma is arra hív minket Krisztus, hogy a nehézségek között is felismerjük: a szelídség, az irgalom és a tiszta szív az öröm forrása, mert a boldogság végső beteljesülése az Istennel való közösség.
István atya homíliájának három fő gondolat mentén segített elmélyülni a szentség és a boldogság útjának titkában:
- Carlo Acutis példája azt tanítja, hogy a szentség nem a komorságban, hanem az Istenhez tartozás örömében rejlik. A „vidámság társaságát” alapító fiatal szent élete arról tanúskodik, hogy a kereszténység az öröm hivatása.
- A szentek igazi arca nem hibátlan vagy távoli, hanem emberi és esendő: azok, akik Isten bizalmát elfogadják, és életükkel szeretetet, jóságot és örömöt visznek a világba.
- A boldogságmondások útja olyan isteni logikát tár elénk, amelyben a gyengeség erővé, a szenvedés vigasztalássá, a lemondás pedig beteljesedéssé válik. Isten nem szomorú szenteket akar, hanem olyanokat, akik életük minden helyzetében megtalálják a vele való közösség örömét.
A szentmise végén, a záró áldást megelőzően közösen imádkozták el a lucernáriumot halottak napának előestéjén az elhunytakért.
A Mindenszentek ünnepe így vált a remény és a hála ünnepévé: a feltámadás ígéretében és az örök élet távlatában hirdeti, hogy az utolsó szó mindig az Isten szeretetéé.
