A Mathias Corvinus Collegium veszprémi képzési központja látta vendégül Margittai Gábort, akinek előadása a magyarok eredetéről egyszerre volt felemelő a magyar nép gazdag történetiségét bemutatva, mégis zavarba ejtő, hogy mennyi homályos folt van ma is közös eredetünk feltárásában. Sőt, egy bizonyos afrikai szál, ami mostanra nemcsak egy megmosolyogtató áltörténészi elmélet, hanem több bizonyítékkal felvértezett történelmi tény, még jobban bonyolította azt, amikor magyar rokonainkat keressük a Föld nevű bolygón.
Margittai Gábor és kollégái nem elégszenek meg a levéltárakban őrzött középkori feljegyzések tanulmányozásával. Ők azt a módszert választották, hogy személyesen a terepen kutatják őstörténetünket. A Kaukázus sztyeppéin, török hegyek között, Afrika sivatagjában, vagy olyan muszlim közösségekben, ahol óvatosan kell keresztényként kilépni az utcára, vagy ahogy ők tették, arab muzulmánnak álcázva magukat, hogy bejussanak helyekre, ahol magyar emlékek felfedezését várták.
Dr. Margittai Gábor (balra) és Csík Richárd, a veszprémi MCC vezetője
Eközben sokszor helyi szóbeszédekre alapozzák kutatómunkájukat. Például, amikor egy pletykára alapozva elmentek a Szicíliához tartozó Szamár-szigetre, ahol egy ismeretlen obeliszkről hallottak, aminek eredetéről a helyiek sem tudtak semmit, csak azt, hogy belevésett szó utal alkotójára: „Árpád”. Margittai Gáboréknak sikerült kideríteni, hogy az alkotás minden bizonnyal az I. világháborúban hadifogságba esett, majd a szigetre szállított magyar katonák egyikének kulturális emléke távol az őshazától.
Ez a felfedezés nem kapcsolódik a magyarok őstörténetének kutatásához, de jól példázza Margittaiék módszertanát és elhivatottságát.
A veszprémi előadásában három másik kutatásukról is beszélt, ezek közül az első egészen az afrikai sivatagba, Egyiptom és Szudán határvidékéhez vitte őket.
Itt él a magyaráb törzs, akik saját magukat a mai napig a magyarok leszármazottjainak tartják. Ez pedig nem is rugaszkodik el a valóságtól, habár minden kétséget kizárólag nem lehet bizonyítani, de az eredettörténetük háttere a hiteles történelmi emlékek tükrében megállja a helyét.
A XVI. században még Mohács előtt I. Szelim szultán nemcsak Európa felé, hanem Afrika, főleg Egyiptom irányába is vezetett hadjáratokat. A török seregben pedig számos olyan magyar szolgált, akik a török rabszolgasorból kerültek a szultán seregébe janicsárnak.
A magyaráb törzs tagjai
Létezésükről egy keresztény szerzetes is írt, aki feljegyezte, hogy a szultáni seregben vannak olyan álmuszlim magyar katonák, akiket kényszerítettek az iszlámra való áttérésre, viszont éjszaka a tábor sötétjében még gyakorolták keresztény hitüket.
I. Szelim 1517-ben vezetett hadjáratot Egyiptomba, amelynek során eljutott egészen a mai szudáni határig is, ahol helyőrséget alapított. Ezek a katonák viszont már nem tértek vissza Európába, hanem ott maradtak. Idővel keveredtek a helyiekkel, gyermekeik születtek és önálló törzset alapították. Ezen katonák között sok magyar volt, utódaik pedig a mai napig őrzik eredetüket.
A magyarábok ennek ellenére mégis neheztelnek a magyar nemzetre. Ennek az oka egy 1992-es összmagyar kongresszus, ahová ők is kaptak meghívót, azonban állítólag a helyszínen voltak, akik kinevették és „fekete magyarnak” csúfolták őket, ez a tüske pedig a mai napig bennük él és Margittaiék kutatását is megnehezítette.
Habár a törökökkel szemben a magyaroknak zsigerileg fenntartása van, tekintettel a százötven év hódoltságra, bennük ez mégis másképpen él és baráti, sőt rokon nemzetnek tekintik a magyarokat. Területükön pedig több olyan település is létezik, amelyeknek az elnevezése egykori magyar lakosokra utal.
A kutató és csapata ezeknek is utánajárt, habár ebben az esetben néhány száz évvel megelőzték már őket. Amikor II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala miatt küldöttség érkezett Isztambulba, akkor ott pusztán pletyka szintjén hallották, hogy létezik egy Magyarkő nevű település Törökország szívében. Megtalálni nem volt egyszerű, ugyanis törökül Gebiznek hívják ezt a falut, Antalya fölött a térképen nem sokkal.
Története sem egyértelmű, szólnak legendák arról, hogy Rákóczival Törökországba érkező katonák alapították, de olyan mondák is léteznek, hogy elhurcolt rabszolga magyarok leszármazottjai hozták létre, mindenesetre a magyar kapcsolat létezik ma is az ott élőkkel.
A genetikai vizsgálatok mégis azt mutatják, hogy a keleti magyarok minden bizonnyal az Urál déli részén élhettek még bőven a honfoglalás után is. Ma viszont szinte kizárt, hogy egyértelműen be lehessen azonosítani az ott élő törzsek közül, hogy kik az őseink valójában, mert a tatárjárás idején legtöbbjüket megölték, aki pedig megmenekült, az vagy csatlakozott a tatár hordához, vagy elmenekült onnan.
Margittai Gábor ezen a vidéken is járt és úgy írta le, mint a föld egyik legzordabb vidékét, ahol télen a mínusz harminc fokban azért szegelik be az ablakokat az emberek, hogy a farkasok ne tudjanak bejutni a házakba.
A mai Kazahsztán területén mégis fellelhető olyan település, ahol a lakosok a magyarsághoz vezetik vissza saját őstörténetüket, azonban főleg a sztálini időben az effajta kulturális elékeket irtották, még a kazahok körében is, ahol ráadásul az állítólagos magyarok is csak egy kisebbségnek számítottak.
Margittai elmondása szerint ez a bizalmatlanság az idegenek felé ma is kézzel fogható, így kommunikálni sem egyszerű velük, mégis megmaradtak olyan hagyományok, amiben a lovak és a lovaglás kiemelt szerepet kap, hitviláguk pedig egyszerre tartalmazza a materialista szemléletet, az ősi szellemiséget és az azóta felvett iszlám hitet is.
