A fotográfia és a világkiállítás a 19. század második felében a modernitás két jellegzetes önkifejezési formája, médiuma volt. Kölcsönös szerepüket jól mutatja az 1862-es londoni világkiállítás, amelynek szerény magyar szekciójában Tiedge János népviseleteket ábrázoló színezett fényképei is magukra vonták a figyelmet. Ezek a felvételek a magyar művelődéstörténet legkorábbi fotográfiai emlékanyagához tartoznak, ám eddig csak hírből voltak ismeretesek. Nemrégiben kiderült, hogy az elveszettnek hitt képek egy része mégiscsak fennmaradt. Felfedezésüket a londoni Victoria & Albert Múzeum nyilvántartásának digitalizációja tette lehetővé. A felvételek első „szereplésük” után 164 évvel most újra láthatóak – kölcsönzés jóvoltából elsőként Budapesten. A szenzáció újabb felfedezést szült: a képek alapján bebizonyosodott, hogy a Néprajzi Múzeum is rendelkezik a Tiedge-féle felvételek egy részleges másolati sorozatával. A Victoria & Albert és a Néprajzi Múzeum anyaga kiegészíti egymást, így ez a kiállítás a két forrás alapján a Londonban egykor szerepelt képek mintegy kétharmadát tudja bemutatni eredetiek és korabeli másolatok alapján.
Fontos megemlíteni, hogy a Londonban kiállított viseleti fényképek egy különös, várakozásokkal teli periódusban készültek. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcot követő önkényuralom dermedtségének évtizedét 1860 októberétől rövid alkotmányos időszak követte szabad véleménynyilvánítással, országgyűlési választásokkal. Az ország a nemzeti kultúra lázában égett: aki csak tehette, magyar ruhában járt, magyar zenét hallgatott. A nemzeti intézmények adóforintok hiányában a társadalom áldozatkészsége jóvoltából kezdtek éledezni s megerősödni. Ennek köszönhető, hogy az Osztrák Császársághoz tartozó – önálló államként nem létező – Magyarország a londoni világtárlaton mégiscsak megmutathatta magát. A színezett fényképek pillanatképet adtak az alföldi és dunántúli polgárok, parasztok, uradalmi béresek és vármegyei szolgák változatos és sokszínű viseletéről, s ezáltal maga a nép lett az, amely megjelenített egy országot a nagyvilág színpadán.
A sorozat több fényképe városi polgárokat, nemeseket örökített meg. Öltözködésük a korszak nemzeti divatjátköveti: erről árulkodik szakáll és bajusz, magyar nadrág és csizma, a ruhadarabokat díszítő gazdag zsinórozás. A nemzeti öltözködés a politikai egység és ellenállás demonstrációjaként indult. A régi ábrázolásokon megjelenő ruhák megidézésével és a ruhadarabok névadásával a magyar történelem előtt kívánt tisztelegni. Függetlenedni akart a divat állandó változásaitól, azonban rövid idő alatt maga is azzá vált: fokozatosan a sajtó, illetve az újabb és újabb ruhadarabokat tervező szabómesterek irányítása alá került.
Öltözködés és politikai állásfoglalás szoros kapcsolatát mutatják azok a felvételek, amelyek elkészítését szintén hazafias ügynek tartották támogatói. Ennek a fényképnek a helyi szervezői között a Hunkár, a Rosos és a Véghely nemesi családnevek olvashatók. Ők generációkon keresztül fontos szerepet játszottak Veszprém és a vármegye történetében, az 1848–1849-es szabadságharcban és az 1859–1862 közötti nemzeti mozgalmak idején is.
