Univerzális pöcegödörbe estünk, vagy csak simán nyakon vágott minket az őszi/téli depresszió, de valamiért azt érzem, hogy mostanában, ha elégedetten sóhajtok fel, hogy nem fáj semmim, a számláim is befizettem késedelmi díj nélkül (a pénzügyi orosz-rulett a kedvenc játékom), elég vizet ittam, nem felejtettem el senkinek visszaírni, meg amúgy is tök jó a hangulatom, azonnal jön valami irdatlan rossz.
Nem kicsit, nem olyan, hogy bevágod a kislábujjad az ágy szélébe – bár esküszöm az még annál is jobban tud fájni, mint amikor Azahriah új dalt ad ki, de a refrén kísértetiesen hasonlít a telefonod csengőhangjára. Én már nem is mondom, hogy boldog vagyok, mert még meghallja valaki, neutrálisan próbálom lehozni az életet, pont ezek miatt a filler epizódok miatt.
Egy októberi szombaton történt ugyanis, hogy elfelejtettem a fogadalmam, és olyan mellékesen megjegyeztem valakinek, hogy na most olyan tök jó kedvem van! Egyből kapom a hívást anyukától, az ügyeletes nagymamától, hogy hát izé, ő csak azért hív, mert a gyerek slinky-ként (az a rugós, szivárványszínű játék, ami olyan mókásan ugrál le a lépcsőn) vágódott le a betonlépcsőn a semmiből, egy órája folyik a vér az orrából, de amúgy no para, mert alszik.
Én, aki korosztályomhoz illően háziorvos.hu-n és google-n szocializálódtam, pontosan tudom, hogy ilyenkor nem alszunk, mert agyrázkódásunk, meg minden egyéb bajunk lehet. Úgyhogy amíg nagy boldogságomban sírva rohantam az egyszem gyerekemért, azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire súlyos a súlyos ahhoz, hogy én beállítsak vele szombat este az ügyeletre, a veszprémi kórházba? Mert nekem a súlyos ott kezdődik, hogy szálka megy a gyerek ujjába, az ügyeletről viszont azt hallottam, hogy az, ha a saját kezeiddel próbálod visszatuszkolni a belső szerveidet a hasadba. Órákig várakozol, hideg van, büdös, piszok, és ott kapod el a fertőzést, amitől később majd otthon fogsz meghalni. Ezért éppenséggel inkább mindenki vállalja, hogy a nyílt sípcsonttörést leragtapaszozza, nehogy csúnyán szóljon rá az ügyeletes-nővér Bözsi néni.
Én is simán vállalom, ha saját magamról van szó, de a gyerek az más, ezer Bözsi néni se állhat közém és az orvos közé ilyenkor. Úgyhogy szombat este 19 órakor, a vérző orrú gyermekkel a karomban betoppantam a kórház ügyeletére. A regisztrációs pultnál mondjuk nem egy angyalka fogadott, de őszintén minek örüljön? Bunkó távolról sem volt, csak nem mosolygott, ezt csak azért teszem hozzá, mondjuk lábjegyzetben, mert tudom, hogy van, aki elvárja, hogy mindenhol úgy fogadják, mintha ő lenne Oprah vagy a feltámadott Jézus (popkulturális szempontból mindkettő igen releváns).
Tíz percet kellett összesen várnunk, addig nekem fájt a gyerek orra, őt meg lekötötte a többi utas, akik kicsit durvábban festettek, mint mi, én meg próbáltam elmagyarázni, hogy a bácsi azért kiabál, mert izgul, a másik meg azért fekszik, mert álmos.
Bevallom a székre nem mertem leültetni se őt, sem magamat, mert a Dr.House óta tudom, hogy mindenen is agyevő baktériumok élnek, ki tudja egy sürgősségin mik tenyésznek. De! Nem azért, mert gusztustalan volt. Nekem jöhet itt mindenki hőmérővel, meg archív felvételekkel, asszonysuttogó facebook csoportokkal, de minden normális és elfogadható volt. Teliholdkor biztos több az eset és azok okán paca, meg a kimerült doki, én pedig nyilván a szerencse csillaga alatt születtem – ezért voltam az öt évessel sürgősségin gondolom -, de muszáj megköszönnöm a helyi erőknek.
A tíz perc után kedves nővér, kedves doktor úr fogadott, nem kérdezték azt sem, hogy én húztam-e be a gyereknek. Ezt csak azért mondom, mert a repülőtéren is mindig félek, hogy szúró-vágó eszközt találnak nálam, vagy töltött revolvert, holott a valóság nyilván nem ez...de lassan kezd inkább ez az én lelki kórképem lenni, mint a gyereké, úgyhogy folytassuk.
A legkiszolgáltatottabb helyzet, amikor a szülő a gyerekével kerül kórházba. Aggódik, fél, a gyerek is, sőt neki még fáj is. Ha nincs empátia, türelem az ott dolgozók részéről, a rémálom hamar valóságos formát ölt. Egy anyának egy karcolás is hatalmas trauma, ezért ezekre az esetekre nem lehet csak orvosi szemmel nézni, muszáj emberivel is.
Szó nélkül engedték, hogy az ölembe üljön, kedvesen kérdeztek engem és őt is, a kötelező röntgenen, - ahol a kislányomnak egyedül kellett maradnia - is végtelen profizmussal és kedvességgel várták, és beszélték rá a vizsgálatra. Mindezt úgy, hogy közben nem illik elfelejteni, hogy nem körülöttünk forog a bolygó, és láthatóan egymásnak adták a kilincset a durvábbnál durvább esetek, és alakok. Nem árt belegondolni, hogy vajon milyen az, amikor segíteni próbálsz, és közben az arcodba üvöltözik valami büdös és hülye és agresszív ember. Excuse-moi, de volt ott minden, vegyesen is.
És lehet mondani, hogy minek ment oda, mármint az orvosira a doktor úr, ha nem bírja állandóan, egyformán kezelni az összes beteget, de a tescos kasszásnénit se láttam még mosolyogni, pedig tőle kiflit veszek, a másik meg újraéleszt, ha kell.
Fontos volt, hogy bemenjünk, akkor is, ha nem ilyen tapasztalattal távozunk, mert tényleg jobb félni, mint megijedni. A gyerek kihozta belőle a maximumot, legalább öt matricát kapott a végén, gondolom a hajléktalan előttünk nem kérte az övét.
Nem tudom, ki mit tapasztalt eddig, de nekem szerencsére csak két szó maradt meg: empátia és profizmus. Meg a neuroplaszticitás, de az mondjuk más okból.
