Amikor gyerek voltam, mindig nagyon szerettem anyukámat meglátogatni a munkahelyén, karácsony környékén. Ő a hivatalban dolgozott, az épület előtti hatalmas fenyőfákat pedig az ünnepre készülődve azokkal a pattogatott kukorica girlandokkal díszítették fel, amelyeket előzőleg mi készítettünk az óvodában. A látvány varázslatos volt, a girlandok készítése mókás, és – mai fejjel visszagondolva – ez az egész egy kicsit azt is üzente, a miénk egy klassz falu.
Fiatal felnőttként aztán, ha nem is úgy gondoltam gyerekkorom színhelyére, mint nem klassz falura, igazából nem éreztem azt, hogy milyen fantasztikus hely. Pedig igazán szép: körbeöleli a Bakony, dimbes-dombos, az erdő közepén még tavunk és kilátónk is van. De élet az kevésbé volt benne. Gyerekkorom izgalmas programjai, a farsangok, a tucatnyi játékkal kecsegtető búcsúk, a szórakoztató falunapok, a húsvétozások eltűntek vagy megkoptak, és a hivatal fáit sem díszítették többé girlandok. Persze én is változtam, a még fellelhető programok nem ütötték meg az ingerszintemet, de valami akkor is elveszett.
Aztán néhány éve valami megváltozott. Ősszel szalmabábuk és tökök lepték el az utcákat és útjára indult a szüreti felvonulás, a korábban üresen álló, kihasználatlan téren pedig szezonális díszítések tűntek fel: halloweeni szellemek és boszorkányok lakta elvarázsolt település, ahol október 31-én közös zsírosdeszkázás volt a program. Télen karácsonyi meseváros épült mézeskalács házikóval, rénszarvassal és Mikulással, nyáron Hófehérke és a hét törpéje költözött be a parkba, meg mindenféle egyéb mesebeli alak. Most pedig, húsvéthoz közeledve nyulak, bárányok, kotlósok és csirkék, meg festett tojásbábok és tojásfa színesíti a teret. Én meg megint örömmel megyek haza.
Nemcsak azért, mert felvidít a látvány, hanem mert ebben az egészben látom a közeledés vágyát is. Nyilván, a régi idők iránti nosztalgiát is, de azt is, hogy az embereknek szükségük van egymásra, szükségük van közösségekre.
Mert bármilyen egyszerű dologról is legyen szó, egy karácsonyi, őszi, tavaszi vagy most épp húsvéti dekoráció elkészítése végül is közösséget teremt. Először csak egy pár ember alkotta magot, azoknak a körét, akik összegyűjtik a falu ezermesterétől a gipszkartont a tojásokhoz, majd megfestik őket. Akik kitömött nyúlbábokat készítenek és a gyerekek kinőtt ruhájával felöltöztetik őket, hogy úgy fessenek, mint Beatrix Potter híres mesehősei. Akik az elszáradt kis fát elszállítják a térre, letűzik és tojásokkal díszítik, akik felállítják a nyúl bábokat is, meg az óriás, szalmából készült kotlóst. Aztán ez a kör szépen szélesedik, ahogy egyre többen jönnek megcsodálni a mesebirodalmat, közben szóba elegyednek a szintén arra járókkal, ismeretséget kötnek vagy újítanak fel. Néhányukban talán még az a gondolat is megszületik, de jó lenne szintén alkotni, és páran nemcsak eljátszanak a gondolattal, hanem megvalósítják, és aztán belőlük lesznek a dekoráló, hagyományőrző csapat újabb tagjai.
De ha így nem is indul el láncreakció, máshogy igen. Mert egy ilyen apróság, a településszépítésnek ez a formája is azt üzeni, hogy itt jó élni. Hogy fontos nekünk ez a hely, az otthonunknak tekintjük, hogy nem akarunk elzárkózni a saját kis elefánttornyainkba, hogy adni szeretnénk egymásnak, egy picit megszépíteni a ti mindennapjaitokat is, sőt, büszkeséggel tölt el bennünket, ha akár a saját alkotásaitokkal ti is csatlakoztok ahhoz, hogy szebbé tegyük a környezetünket.
Talán naiv gondolat, de én ezt is látom ezekben a nyulakban.
