Kácsor Zsolt ötvenes évei elején járó író, publicista, aki kiadójának ötletére döntött úgy, hogy megírja saját betegségének történetét, mely több évtizede kíséri. Magától soha nem jutott volna az eszébe, mivel a megkeresésig úgy gondolta, a bipoláriának nincsen története. Végül oly annyira feltárult, hogy a lelkének legsötétebb zugaiba is elvezeti az olvasót. A cím maga, Pokoljárás Bipoláriában, egy helyre utal. Egy helyre, ami tele van szorongással, félelemmel, kétséggel, önbizalomhiánnyal, üldözési mániával. Ez az a hely, ahová valószínűleg senki sem szeretne magától ellátogatni.
Aki már most úgy érzi, hogy ugyan miért is kellene a még tomboló nyárban ilyen témával foglalkozni, ne ijedjen meg. A szerző leplezetlen, finom humorú öniróniával vezeti a történetet, ettől remek egyensúly alakul a mélyebb síkok, valamint a feloldások között. Tudván, hogy a sztori maga nem fiktív, hanem a szerző nagyon is valós története, aki a kezében tartja a könyvet, kissé zavarban is érezheti magát, amiért egy ilyen bátor és önfeltárulkozó élet különböző szakaszaiba beleshet.
Zsolt, vagy inkább úgy írom, a könyv főhőse betegsége okán sokszor nem képes az utcára menni, sőt, egyáltalán az ágyból kikelni. A regényt viszont írni kell, haladni, leadni időre. Mit tegyen? Az ágyban töltött időszak sem vész kárba, mert megragadhatók a gondolatok, belső monológ formájában le is jegyezhetők. Sajátos paradoxon: egyrészt megértjük és belátjuk, hogy képtelen írni, ezzel egy időben pontos beszámolót kapunk arról, hogy éppen milyen lelki folyamatok miatt is képtelen írni.
Ha az utcán jár-kel, és az emberekre pillant, látja fiatal énjüket, a középkorút, valamint az időst – nem képes önmagában a jelent érzékelni, feloldódik, összefolyik az idő. Sőt, gyakran a hús-vér ember nem is hús-vér, hanem ahogy a könyvben írja, mindenki körülötte: lecsupaszított ruhafogas. Nyomasztó benyomások, idegőrlő, átláthatatlan, sűrű homály, magányos küzdelem. Pokoljárás. Pokoljárás bipoláriában.
Mégis van remény. Létezik egy dolog, ami Kácsor Zsoltot két lábbal itt, a Földön tartja. Mivel a betegsége régóta diagnosztizált, így jelen van a tudat, a betegség tudata, az észszerűség – távoli fény, végső kapaszkodó. Olybá tűnik, Kácsor saját könyvével ad választ saját betegségre. Mivel tisztában van, hogy a bipoláris depresszió okozza a szörnyű tüneteket, a gyógyszeres kezelésen túl a józan ész egyfajta mentsvár, fedezék. Elfogadja a helyzetet, s megtanul élni vele. Nem mindig érezte ezt így, hiszen több próbálkozása is volt, hogy befejezze. Befejezzen mindent. Inkább a vég, semmint a végtelen szenvedés. Mára viszont józansága felülírta ezt a veszélyt. És persze kislánya, aki értelemet adott, okot az életre, akár ebben a világban: bipoláriában.
A hely tehát, ahová Kácsor akaratlanul tévedt, sötét, kikeveredni belőle nem is lehet, de lámpást gyújtani igen. Nemcsak Kácsor, hanem az olvasó fejében úgyszintén. Mondhatni, arra int, akármivel kerülünk szembe, lépjünk közel hozzá, vegyük a kezünkbe, öleljük meg, sőt, nézzünk vele farkasszemet! Szelídítsük meg – a józan ész mentén.
Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőket segítő, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot!
