Biztos sok olvasó ismeri a közösségi felületeken terjengő geget, mely így szól: „Kérdezném, hogy akik úgy élték le az egész életüket, hogy mit szólnak majd a többiek, végül mit szóltak?”. Tréfás, némi igazság is van benne, noha nem ennyire végletes a történet. Sokszor igenis számít, hogy ki mit szól, például fontos, hogy a főnököm lássa bennem az igyekezetet. Más tehát, amikor felelősség kérdése az igyekezet.
A káros, már-már mérgezően ható megfelelési kényszer egyik jele, hogy az ember nem tud nemet mondani. Nem akarunk csalódást okozni, igyekszünk jó benyomást kelteni, és a világ legmegbízhatóbb emberének mutatkozni. Ettől persze túlvállaljuk magunkat, egyre több feladat fog a nyakunkba szakadni, egyre többet osztanak ránk, mondván: „ő úgyis mindent megcsinál”. Ekkor a saját teendőink háttérbe szorulnak, vagyis elkezdünk távolodni attól az „én”-től, akik valójában, szívünk legmélyén lenni szeretnénk. Vagyis feladjuk önmagunkat.
Ebben a helyzetben a legjobb módszer, a helyzet kivesézése, analizálása. Tegyük fel magunknak a kérdést: mi van, ha nemet mondunk? Milyen következményei lesznek? Helyezzük mérlegre a mellette és az ellene szóló állításokat. Mitől félünk valójában? Hogy megint csalódást okozunk?
A megfelelési kényszer az egyénben van, és nem feltétlenül a jelen környezete hozza ki belőlünk. Gondoljuk csak végig, miként hordozgatjuk a jól beidegződött viselkedési mintáinkat. Ideje újjászületni, és elhagyni az egykori sémákat.
A másik módszer a kényszer felszámolására, a magunkba nézés. Ez nem hibakeresést jelent: elképzelhető, hogy a múltbéli történések, gyerekkori traumák is szerepet játszanak abban, hogy kialakult a kényszeres megfelelni akarás. Ki nem vágyik szeretetre, de vajon felismerjük-e, hogy a szorító kényszer mögött valójában szeretethiány lappang? Vagyis: ha teljesítek, szeretni fognak. „Csupán” önmagamért viszont nem. Ha bevállalom, szeretni fognak. Ha igent mondok, ha megpróbálom a lehetetlent, ha magamat háttérbe szorítom, ha…
Természetes, hogy mindannyiunkban megvan a vágy, hogy sikeresek, tehetségesek, megbízhatóak legyünk. Viszont mindezt nem külső megerősítésekhez kell kötni, hanem ahhoz a belső értékrendhez, ami mindenkiben benne van. Hol erősebben, hol halványabban, élethelyzettől függ. De ha kellőképpen foglalkozunk az önismerettel, hamar meglátjuk, hogy bennünket szolgál, ha megtanulunk nemet mondani. Ami pedig bennünket szolgál, az hosszútávon a környezetünket is. Szakítsunk tehát a rossz berögzülésekkel, indítsunk tiszta lappal, és a legfontosabb, hogy ne adjuk fel önmagunkat!
