Nem ténynek beállított kamu statisztikát szeretnék meglebegtetni, csak azt amit mindenki lát, vagy látni vél, ha körbenéz. A vendéglátós párbeszéd lényegéből elég annyit kiemelni, hogy olyan ember is sajnálja az étteremre a pénzt, akinek három lakása is van, befektetésként, Veszprémben. Ezzel meg úgy kapásból megugrotta az országban élők kemény hányadát, elengedve persze a felső tízezret, mert nekik biztos nem a Haszkovó lesz a befektetési alap.
A legtöbb vendéglátóhelyen nem azt látod, hogy végig eszik a menüsort, meg ráböknek arra, amit megkívánnak, hanem vagy cikázik a szem a bélszín áron mért wienerschnitzelről a mikerülazuborkalevesen ennyibe között, vagy csak simán csöndben becsukják az étlapot, és “csak iszom valamit” dünnyögéssel bezárul a rendelés. Hiába üvölt a gyerek a csokis croissaintért a kézműves pékségben, nyócötvenért akkor sem veszi meg a többség, ha van rá.
Szeretjük ebbe belekeverni a Soros-tervezéstől az identitáspolitikán át mindent, de itt a kérdés, amit boncolgatni lehet a végtelenségig, inkább az, hogy, ha tele lenne a nyakbaakasztós műanyag pénztárca a strandon felgurglizott Deákokkal, akkor vajon otthon maradna-e a hűtőtáska vagy ez gyógyíthatatlanul égett bele a magyar emberbe a történelem során?
Minek vegyem meg a palacsintát meg a lángost aranyáron, ha otthon a mama is ki tud sütni, ugyanennyiből, kétszáz darabot. Nem baj, ha a táskában ráragad a fólia, meg nyúlós lesz a tészta, a zsemlével simán fejbe lehet verni bárkit, úgy kiszikkad a napon, az akkor is olcsóbb. Igen, drága, igen, az élelmiszer a legdurvább, de vajon, ha akarnánk tudnánk-e élvezni egy hétig a nyaralást? Hogy nem a feleség főz otthon is állandóan, meg az apartmanban is, hanem elmegyünk étterembe, és még desszert is mehet mindenkinek, bűntudat nélkül.
A bűntudat. Mert a nagyszülők, és a szülők még elrakták a kisdobozos tejszínt, meg a kiszacskós cukrot az étteremben a táskában, mert az még jó lesz, ha nem lesz. Utána persze sose használta senki, a legtöbbek édesanyjának a ritikül szakadt belső varrásában biztos, hogy előfordult ott felejtett cukorka.
Úgy ragaszkodunk a gyökreinkhez, hogy büszke nép vagyunk, vagy úgy, hogy meggyűrtek az évek, és mindig félni fogunk a bizonytalan jövőtől? Feltekerjük a fogkrémet ujjnyira, a niveás samponba vizet engedünk, és a többség simán berámol a konzerv sóletből, amit akkor se ennénk meg, ha kényszerítenének.
Ez egy generáció. Aztán jött a másik, a hörcsög módra gyűjtögető, mert annak már nem a narancs volt az unikum karácsonyra, hanem kitágult a világ, mindent lehet mindenhol, de még benne a rettenet, hogy mivan, ha elfogy, ha nem lesz, hiszen előtte nem volt. Ezért hát mindenből van otthon legalább három. A margarinnak meg már rég lejárt a szavatossága, anélkül, hogy hozzányúltak volna. Az egyetlen ami számít, hogy van választási lehetőség. Csak nem élnek vele.
Vajon elmúlik, elmosódik majd, vagy mindig ijedten esszük, használjuk a luxust, a prémiumot, akkor is, ha telik rá, mert anya rászólt mindenkire, hogy ételt nem dobunk ki, mert a konyhapénz ki volt számolva.
Talán ott mosódik el a határ, mikor apa kezében még ott a hűtőtáska a sorban, a parizeres, vagy az úrias rántott húsos szendvicsekkel, de már mondja, hogy ebédre a sajtos-tejfölöst kívánja.
