Alig néhányszor költöztem eddig, de minden egyes megmozdulással nemhogy kevesebb, hanem több könyvem lett. Talán ellentmondásnak tűnik, valójában logikus: ilyenkor az összes olyan kötet szembe jön velem, amihez kötődésem van, és tíz ujjal kapaszkodom bele, a múltamba. Amikor az ember gyerekkorának helyszínét elhagyja, az összes könyvet magával vinné. Az egyiket apu mesélte, amikor kicsi voltam, a másikat anyu olvasta fel, amikor beteg lettem, a harmadikat magam betűzgettem, amikor már egyedül is ment.
Felvértezve tehát a gyerekkori emlékekkel indultam tovább valami átmeneti helyre, ahol valószínűleg úgysem maradok sokáig, maximum a tanulmányaim végezetéig – végül négy év lett belőle, egy helyben. Ott persze újabb történetekkel kerültem szembe, amiket csupán a személyiségem fejlődése érdekében muszáj örökre magam mellett tartani. Ha ránézek a könyvek gerincére, rögtön beugrik a pillanat, mikor olvastam és miért. Na és persze, hogy mi maradt belőle. Milyen hangulat, milyen tanulság. Közben az olvasás iránti szeretet meghozta az írók iránti érdeklődésemet is, így számos dedikált példány is felkerült a polcra, nem kérdés, hogy őket is viszem tovább.
És aztán jön a nagybetűs élet, amikor a saját fészkébe pakol az ember. Talán ekkor a legnehezebb. Gyerekként még könnyű meggyőzni a szülőket, hogy minden darabra szükség van, mert egyébként is bármikor jól jöhet, nem mellesleg az ő tárházuk is lassan a végtelenbe nyúlik, de felnőttként már nincs kifogás. Szembe kell nézni a ténnyel: nem fér el minden. Mi legyen? Vigyem a pincébe porosodni? Vagy adjam el őket, hiszen a legtöbb már online is olvasható? Csakhogy ezek sokkal többek puszta könyveknél. A sok írás, a sok betű mind az én történetem, mind az én életszakaszom, egykori hangulatom. Nem tehetem csak úgy le őket. Ha mind letennénk, ma nem tudnám a polcomon tartani Ady Endre 1910-es kötetét.
A végső válaszom tehát mégiscsak az, hogy minden háztartásnak járhatna alanyi jogon egy könyvtárterem, ahol nem lenne dilemma, hogy a dedikált Pilinszky kötet maradjon-e vagy sem. Egy könyvtárterem, amely egyfajta folytonosságot nyújt, mint egy bátorító pillantás a régi, eltűnt időkből a mostani szemünkbe. Egy ilyen pillantás, egy ilyen tekintet – valójában ez az igazi otthonunk.
