Az előadás első felében egy misztikus világba kerülünk, szörnyek, gnómok közé, akik épp annyira emberiek, mint amennyire nem azok. Ezeket a lényeket, ahogy az embereket is, a nemiség, a szexus mozgatja, irányítja. Vágyaik vannak, és éreznek. Bánki Zsolt és Sólya Ádám riasztó, zöld maszkot viselnek, mozgásuk, fejtartásuk sem emberi, misztikus történetek zöldszörnyeit idézik. Eleinte csak óva figyelik, majd magukévá teszik vágyuk tárgyát, aki hol nő, hol maga is szörnyeteggé változik. Ez a nyitott, szinte állatias viszony, a buja vonaglásuk szembe fordul az erkölcsi normákkal.
Ladányi Andrea eltűnik a színpadról, majd a dobok mögött tűnik fel. Borlai Gergő egyre fokozódó, szinte már fülsiketítő dobpergetésére lejt táncot. Eggyé válik a ritmussal, mozdulatai pontosan lekövetik a pergő ritmust. Ladányi szinte transzban vonaglik, rázkódik a színpadon, miközben várjuk, hogy történjen valami, megjelenjen még egy szereplő, aki kimozdítja a hátsó térből, de a dobpergés újabb és újabb lendületre kap. Végül maga ül a dobok mögé és egyedül folytatja a szeánszot.
A nézőben fokozódik a feszültség, néha már úgy érzem, robbanni tudnék, szétfeszít ez a dübörgés, a legszívesebben talán felállnék és kirohannék, de nem tudom levenni róla a szemem. Ez a nő rabul ejt. Ingerel, de fogva tart. Vajon mi a cél? Pontosan ez, a provokálás? Egy biztos, a legemlékezetesebb produkciót Ladányi Andrea hozta a Tánc fesztiváljára.
