Egészen a huszadik század derekáig fel sem merült a kérdés: hogyan beszéljünk a gyerekeknek a halálról? Az elmúlás a mindennapok része volt, az elhunytakat saját otthonukban ravatalozták fel, a gyerekek mindent láttak. Sőt, szomorú igazság, hogy az orvostudomány robbanásszerű fejlődése, a mindenki számára elérhető gyógyszerek és a védőoltások előtt a halál elsősorban a gyerekeket sújtotta. Ha átlapozzuk a 19. századi halotti anyakönyveket, azzal szembesülünk, hogy a halálesetek felében öt évnél fiatalabb az áldozat – szinte minden felnőtt elvesztette egy vagy több testvérét gyerekkorában.
Az elmúlt száz-százhúsz évben az emberiség jelentősen visszaszorította a halálozást, kitoltuk az élettartamunkat, és ezzel együtt a halál eltűnt a mindennapokból, tabutémává vált. Sokak számára fejtörést okoz, hogyan beszéljenek a gyerekeknek az elmúlásról.
Az első és legfontosabb tanács, amit a pszichológusok gyakran elmondanak: ha veszteség ér minket, ne fojtsuk el az érzéseinket. Nem baj, ha a gyerek látja, hogy szomorúak vagyunk, sírunk. A kicsik így is, úgy is tisztában vannak vele, hogy valami nincs rendben. Ha meg akarjuk kímélni őket a fájdalmunktól, azzal olyan példát mutatunk, hogy az érzéseinket nem kimutatni, hanem elfojtani kell. Egészségesebb, ha azt tanulják meg, hogy szabad szomorúnak lenni, szabad gyászolni, az érzések feldolgozásának módja az, ha megéljük őket.
Illusztráció: Jordan Whitt on Unsplash
Ha már szóba került az érzelmek feldolgozása: a gyerekek a játékon, mozgáson keresztül tudják kifejezni magukat, éppen ezért nem kell aggódni, ha a kicsik játékában megjelenik a halál, esetleg a babáikkal, figuráikkal újra és újra eljátsszák a temetésen látottakat: ők így tudják feldolgozni az érzéseiket.
A mesék is sokat segíthetnek: találunk a könyvesboltokban olyan kiadványokat, amiket kifejezetten a gyerekek számára írtak, hogy a mesék világán keresztül az ő szintjükhöz mérten magyarázzák el bennük az elmúlást. De a nem célirányosan felvilágosító jellegű történetek is nyújthatnak megoldókulcsot a kicsiknek. A Pixar animációs filmje, a Coco arra tanít, hogy amíg emlékezünk rájuk, elvesztett szeretteink nem tűnnek el teljesen. A Disney klasszikusa, az Oroszlánkirály többféle megközelítést is nyújt: beszél arról, hogy őseink a csillagok közül néznek le ránk, felhívja a figyelmünket arra, hogy az emlékezés révén velünk maradnak, és hogy mindig ott élnek bennünk, hordozzuk őket a mozdulatainkban, hanglejtésünkben, tetteinkben.
Az általános tanács az, hogy ne titkolózzunk. Beszéljünk őszintén az elmúlásról, mert az ismeretlen még félelmetesebb a kicsik számára. Merjük kimutatni az érzéseinket, hogy gyerekeink ne elfojtásokkal küzdő felnőtté váljanak.
