2023. február 3.
//
Balázs névnap

Otthon lenni a betondzsungelben és elmenekülni a nagyvilágba

2022. október 8. 4:00
Ecoport
A Haszkovó-lakótelep betondzsungelében nőtt fel, de ő ezt inkább lehetőségnek, mintsem hátránynak élte meg. Hiszen egy kertvárosi övezet nem segített volna neki, hogy kibontakoztassa kreativitását, amelyből megszülethetett a Hősök zenekar számos rap dala, vagy éppen létrejöjjenek a mural festmények Veszprém társasházainak tűzfalain. Élete jelentős részét a színpadon tölti, mégis szenvedélyesen kutatja az elhagyatott épületeket, még akkor is, amikor az illegalitás határán kell egyensúlyoznia. Ozsváth Gergővel, művésznevén Menthával beszélgettünk.

Zenész, porcelánfestő, graffitis, urbex-kalandor… ez mind igaz rád, de ha azt kérem, hogy egy szóval mutasd be magad, mit mondanál?

Nehéz kérdés, ha úgy közelítem meg, hogy miről van papírom, akkor én egyszerű porcelánfestő vagyok. Ezt tanultam, ezen a területen dolgoztam akkor, amikor még nem volt Hősök és csak otthon rappelgettem. De ugyanúgy az életem része a graffitizés, az utazás, a fotózás, ha egy szóval kell jellemeznem magam, akkor azt mondanám, hogy művész vagyok.

Egy polihisztor?

Ha úgy nézzük, hogy otthonosan mozgok több művészeti ágban, akkor lehet így is mondani. Viszont elsősorban a zenélés az, ami leginkább kitölti a napjaimat. Vicces, hogy ez az, amit sohasem tanultam iskolapadban, nem jártam zeneiskolába, zenetanárhoz sem, mégis meg tudok szólaltatni hangszereket úgy, hogy nem lesz hamis a hangzás. Néha azt mondják a többiek a zenekarban, hogy hangnemben is tudok rappelni, úgyhogy a következő szint az lesz, hogy megpróbálkozom az énekkel. Idővel eljut az ember arra a szintre, hogy akarva, vagy akaratlanul többet akar kihozni magából, mert belülről hajtja valami. Most én is ezt érzem.

Huszonegy évvel ezelőtt is éreztél ilyet magadban, amikor megalapítottátok a Hősök zenekart?

Már akkor is több dolog érdekelt a zenélésen belül. A rappelésen túl írtam saját zenéket is, de a zenekar két tagja – akik azóta már kiszálltak a Hősökből, Brash és Joker – olyan szinten leköröztek ebben, hogy inkább a háttérben maradtam a motivációmmal. Aztán, ahogy telt az idő és egyre inkább zenekarrá avanzsálódtunk, úgy került ismét előtérbe a dalszerzés az életemben. Szerettem volna átélni azt, ahogy megszületik egy dal és nem csak a számítógépen rakjuk össze a hangsávokat. A zenélésben az a jó, hogy akár tudatosan tanulod, akár érzésből csinálod, mindig változol, fejlődsz, új dolgokat hallasz ma 20 éves előadóktól, amik lehet, hogy megfognak és elindítanak egy gondolatot, hogy hogyan tudod alkalmazni te is az ő megoldásaikat.

Neked is tudnak újat mutatni a ma 20 éves előadók?

Szerintem igen. Ha például valaki megkérdezi, hogy az autóban milyen zenét hallgatok, akkor nem a 20 évvel ezelőtti kedvenceimet sorolnám kizárólag, hanem mai előadók albumait is. Most például – ezen lehet, hogy többen fennakadnak – egy német popzenész albuma pörög sokat. Egyszerűen csak nyitott szemmel kell járni a világban, mert nem tudhatod, hogy mikor és hol ragad meg valami. Így van ez a graffitivel és a mural festészettel is. Látsz, vagy hallasz valami újat, amin megragad a szemed, nem megy ki a füledből, aztán elkezdesz gondolkodni rajta, hogy vajon mi járt a művész fejében, amikor megalkotta. Ebből aztán te is tudsz töltődni, összemixelni a saját ötleteiddel, hogy létrejöjjön valami új. Ez a legjobb ebben, hogy nincs olyan, hogy ennek vége és kész van. Ha eljutottál valameddig, akkor mindig jön valami új. A zenében is, a fotózásban is, a festésben is.

Így viszont sohasem készül el az életműved. Pontosabban nem tudod, hogy ez éppen az.

Ezt szerintem sohasem tudja egy művész előre. Nagyon sok olyan festő van, aki csóróként halt meg, ma pedig milliárdokat érnek a képei. Amikor alkotsz valamit, közben nem tudod, hogy mi lesz az alkotásod utóélete 10, 20 év múlva, vagy a még távolabbi jövőben. Nemrég a közönség soraiban voltam a Budapest Parkban egy fiatal feltörekvő srác koncertjén. A buli közben többen odajöttek hozzám néhány szóra, vagy egy közös fotóra. Volt, hogy régebbi Hősök dalokat emlegettek fel, hogy anno mennyire megfogta őket, valaki a mi zenénkre jött össze a későbbi feleségével és az esküvőjükön is Hősök dalok szóltak. Vagy éppen azt, hogy milyen jó, hogy ma is ugyanolyan erőbedobással állunk a színpadra Ecküvel (Eckü, azaz Baranyai Dániel, a Hősök zenekar másik frontembere – a szerk.) és ez mennyire tetszik nekik. Volt köztük 16 éves, de velem egykorú, 30 pluszos srác is. Ez nagyon jó érzés, de, mint mondtam, amikor a zenei alkotófolyamat zajlik, akkor nem tudhatod, hogy ez a munkásságodban egy mérföldkő lesz, vagy éppen más életében lesz meghatározó. A graffiti ugyanilyen. Amikor fent lógsz egy falon és festékszóróból viszed fel a rétegeket, akkor nem vagy teljesen tisztában azzal, hogy amit alkotsz, az milyen hatást vált majd ki az emberekben. Viszont, amikor elkészültél vele, akkor tudatosul csak igazán, hogy amit csináltál, az lehet, hogy még akkor is ott lesz, amikor te már nem leszel ezen a világon, és ez nagyon jó érzés.

Mit szeretnél jobban, a neved, vagy inkább az alkotásaid maradjanak meg jobban az utókor emlékezetében?

Szerintem elsősorban nem a nevem fog fennmaradni, de ezzel nincs semmi probléma. Emlékszem, valamikor a ’80-as évek végén, amikor még kisgyerek voltam, a Munkácsy Mihály utcában láttam egy graffitit a falon. Teljesen magával ragadott, pedig még azzal sem voltam tisztában, hogy mit jelent a graffitizés. Akkor is elgondolkodtam, hogy vajon ki készítette? Ez persze sohasem derült ki. Aztán eltelt 30 év és én is ilyeneket festek, és

ki tudja, talán ezek a képek is úgy megragadnak egy kissrácot, hogy 15-30 év múlva ő fog hasonlókat készíteni Veszprémben. Nekem ez fontosabb, mint, hogy fennmaradjon a nevem.

Nem tartottál attól, hogy Veszprém konzervatív közösségétől kapsz majd támadásokat? Hiszen távolítottak már el köztéri alkotást ebből a városból.

Zenészként már hozzászoktam, hogy nemcsak építő kritikát kap az ember, hanem ellenségeset is. A mural festészet sem tetszhet mindenkinek. Az építő kritikát elfogadom, de, ha valakinek egyszerűen az a reakciója, hogy ez úgy, ahogy van rossz, az nem kritika. Ha ilyen véleménnyel találkozom, csak annyit mondok: oké, gyere és csináld jobban! Ez igaz amúgy a zenei iparra is. Mi belülről tudjuk, hogy mennyi munka és lemondás volt ebben a 21 évben, mióta létezik a Hősök és ez már önmagában is egy érték. De amikor Ecküvel megalapítottuk, tudtuk, hogy ezt szeretnénk csinálni és ehhez igazítottuk az életünket is.

Mégsem tettétek át a székhelyet a fővárosba, maradtatok Veszprémben. Nem lett volna több lehetőség Budapesten?

Erre Sub Bass Monstert tudom idézni, aki egyszer azt mondta nekünk, hogy ő sohasem menne el Gyulafirátótról, hiszen jól érzi magát itt. Ha pedig Budapesten van dolga, beül az autóba és egy óra alatt ott van. Lehet, hogy egy héten ötször kell megtenni ezt a távot, de mégis az otthonába jön haza. Ez akkor annyira megragadt bennünk, hogy komolyan sohasem merült fel a költözés. Pedig biztos, hogy akkor közelebb lettünk volna a tűzhöz, talán, ha 15 évvel ezelőtt meghozzuk ezt a döntést, akkor a Hősök nem másodvonalas zenekar marad, de ezen már lényegtelen gondolkodni.

Másodvonalas lenne a Hősök?

Igen, mármint a népszerűségünket tekintve egy erős középmezőnybeli zenekar vagyunk abban a mezőnyben, ahol például a Wellhello és a Halott Pénz van az élen.

Pedig ezeknek a zenekaroknak a frontembereivel körülbelül egy időben tüntetek fel, akkor még csak az underground zenei életben. Miért lehet az, hogy ők eljutottak a csúcsra, ti pedig, ahogy te fogalmaztál, a középmezőnyben maradtatok?

Még emlékszem azokra a pécsi bulikra, ahol Dávid volt az előzenekarunk (Marsalkó Dávid, a Halott Pénz frontembere – a szerk.) és az ő koncertjén körülbelül 50-en, utána a mi bulinkon 350-en voltak. Mostanra megfordult ez az arány. Ez egy érdekes kérdés, hogy miért alakult így. A magyar zenei piacon sokáig egy nagy fal húzódott a mainstream zenekarok és az olyan underground hip-hop bandák között, mint amilyenek mi is voltunk akkoriban. Ezen a falon a Hősöknek sikerült lyukat ütni, amin aztán belesegettünk olykor. Aztán jött a Halott Pénz, a Wellhello és a Punanny Massif, akik ezen a lyukon, mint a tank, áttörtek, mi pedig ott maradtunk ketten Ecküvel a fal előtt és végignéztük mindezt, ahogy a többiek a hírnévvel együtt lehagynak minket. Talán azért alakult így, mert a Hősöket mindig is rapperekként tartották nyilván, nem pedig popzenekarként. Pedig nekünk is voltak és vannak olyan dalaink, amelyek bőven a pop kategóriába tartoznak. Amikor például kiadtuk az Enyém vagy című slágerünket, a csapból is ez folyt, a játszási listák élén voltunk vele. Aztán, amikor rátehettünk volna még egy lapáttal, kihoztuk a Fúj a szél című dalt, ami visszatért a kezdeti stílusunkhoz, igazi underground rap zene lett. Lehet, hogy akkor nem így kellett volna csinálni, lehet, hogy rá kellett volna tenni még egy lapáttal és akkor most nekünk is teltházas Budapest Parkos koncertjeink lennének, de akkor ösztönből valamiért így határoztunk. Ettől függetlenül csináljuk tovább. A Hősökkel voltunk már lent is, voltunk már a csúcs közelében is, de az igazi csúcsot nem értük el. Viszont nem biztos, hogy ez olyan rossz dolog, hiszen, ha te ülsz a trónon, akkor tudod, hogy eljön az az idő, amikor le kell onnan szállnod, mert jön valaki, aki átveszi a helyed. Ezt pedig nehezebb lehet feldolgozni, mint azt, hogy sohasem foglalhatod el a trónt, de mégis ott vagy konstans a közelében.

Őszintén, van benned irigység?

Legfeljebb kellemes irigység van. Hogy milyen jó, hogy nekik sikerült, hiszen tudom, hogy mennyi munkát beleraktak ők is a zenélésbe és nekik összejött az, ami nekünk nem. Ugyanakkor 20 éve létezik a Hősök és lehet, hogy nem lesz már teltházas koncertünk a Budapest Parkban, de ugyanúgy koncertezünk, folyamatosan adunk ki új dalokat, az emberek pedig szeretik, amit csinálunk. Elvégre csak ez számít.

Húsz éve létezik a Hősök, fel tudod idézni azt, hogy mikor jött el az a pillanat, amikor komolyra fordult a zenekar élete? Úgy értem, amikor megjelent a menedzsment mögötte, a turnészervező, egyszóval az az apparátus, akik leveszik a terhet a vállatokról, hogy ti csak a zenéléssel tudjatok foglalkozni.

Mi egy fura self made brigád vagyunk. Menedzserünk csak az elmúlt pár évben lett, végig mindent magunknak intéztünk. Sőt, a zenekar első évtizedében még mindannyiunknak volt polgári foglalkozása is. Valamikor 2010-ben mondta azt Eckü, hogy ő leteszi a lantot a munkahelyén és ezután csak a Hősökkel foglalkozik. Ő lett az első klasszikus értelemben vett menedzsere a zenekarnak. Aztán rövidesen követtük mi is a példáját, én is felmondtam Herenden a porcelánmanufaktúrában, mert akkor már tisztán látszott, hogy együtt a kettő nem megy százszázalékos erőbedobással. Aztán kilépett a zenekarból Brash, Joker pedig a háttérben, producerként kezdett dolgozni, így ránk Ecküvel még több feladat hárult. Nem egyszer volt olyan, hogy lejöttünk a színpadról egy buli után és következett az adminisztratív része a feladatoknak, a számla megírása, stb. Valamikor a Covid előtt mondta azt Eckü, hogy neki ebből elege van, akkor szerződtünk le először profi menedzsmenttel csak.

Miből van a bevételetek nagyobb része zenészként?

Ez évente változik, de azt minden zenész nevében mondhatom, hogy a koncertek adják a bevétel nagyobb részét, körülbelül a 60-70%-át. A többi a jogdíjakból jön be a rádiós és televíziós játszások után, de a Youtube-megtekintésekből és a Spotify-letöltésekből is van némi bevétele egy zenekarnak. De, ahogy mondtam, ez rugalmasan változik minden évben. Ha kijön egy új sláger, amit felkapnak a rádiók, akkor több koncertre fognak hívni, amíg népszerű a slágerünk, a menedzsment pedig drágábban tudja eladni ezeket a fellépéseket. Később ez csökken valamennyire, majd történik valami a zenekar életében és ismét felpörögnek a bulik. Kicsit kiszámíthatatlan, de azon a szinten, ahol a Hősök van, meg lehet élni a zenélésből Magyarországon.

Mennyire nyomja a felelősség a válladat, hogy amit csinálsz, azzal befolyásolod a következő, feltörekvő zenei generációt?

Valamennyi felelősség van benne, de ha azt mondanám, hogy ez terhet jelent, az már régen rossz lenne. A szövegek, amiket írok, a murálok, amiket festek, ezekért mind vállalni kell a felelősséget, nem mondhatom egyikre sem később, hogy nem én voltam. Ha visszahallgatok néhány dalt a kezdeti időkből, néha azt mondom, már nem írnék ilyen szövegeket, de ezt betudom annak, hogy a fiatal lázadó korszakomban születtek ezek a szövegek. De ezekért is ugyanúgy vállalom a felelősséget, legfeljebb annak nem örülnék, ha a kisfiam is meghallgatna ezek közül néhányat, ahol például káromkodok a dalban és megkérdezné, hogy apa, mi volt ez?

Ha már a felelősségvállalásnál tartunk, idén az országgyűlési kampány során te nyíltan kiálltál az egyik jelölt, Ovádi Péter mellett. Nem tartottál attól, hogy ez a politikai állásfoglalás visszaüthet később?

Azt szögezzük le, hogy én Ovádi Péter mellett, mint ember, mint jó barátom álltam ki. Az, hogy politikailag melyik oldalhoz tartozik, nem érdekel. Hogy érthető legyen miért, vissza kell menni az időben az első mural tervezéséhez. Ezzel az ötletemmel, hogy szeretnék felfesteni egy képet valamelyik veszprémi háztömb falára, én kerestem meg a várost és Pétert, hogy segítsenek benne, mert nekem ez egy nagyon fontos történet lenne. Ő egyből mellém állt ebben, ezért szerintem a legkevesebb az, hogy én is kiállok mellette. Azt sosem mondtam, hogy szavazz őrá, vagy szavazz másra, csupán elmondtam, hogy Pétert egy rendes, jó fej embernek tartom, akivel hasonlóan gondolkodunk Veszprémről, a Haszkovóról és segített abban, hogy megvalósítsam egy régi álmom azon a helyen, ahol felnőttem.

A Haszkovót szokták Veszprém igazi „kemény” városrészeként aposztrofálni. Te ebből mennyit éreztél gyerekkorodban? Tényleg a harlemi utcákat idézte a betondzsungel?

Tényleg elhangzik néha, hogy ez „Veszprém gettója” de szerintem ezt nem negatív értelemben kell venni. Akik itt élnek, vagy itt nőttek fel, azok büszkék erre, ahogy én is. Igazi kulcsos lakótelepi gyerek voltam, amikor lementünk focizni, ott lógott a nyakamban a lakáskulcs, úgy játszottunk, rosszalkodtunk. Sokat rosszalkodtunk, néha verekedtünk is. Emlékszem volt olyan, hogy deszkás srácként lementem a térre és úgy mentem haza, hogy a skinheadek megvertek. Tény, hogy keményebb világ volt, mint ami most tapasztalható a Haszkovón, de ez is a lakótelephez tartozik.

Mennyiben formálta a művészetedet ez a légkör fiatalkorodból?

Nyilván mindenki jobban örülne annak, ha például a kertvárosban nőne fel, de így utólag visszagondolva, ez a közeg, az itteni emberek is kellettek ahhoz, hogy olyan emberré váljak, mint amilyen most vagyok. De ezzel a gyerekkori barátaim többsége is így van, akikkel felnőttem. Sokan közülük sikeresek lettek a szakmájukban és mind azt mondják, kellett hozzá az, hogy a Haszkovón nőjenek fel. A mai napig, ha bemegyek egy lakótelepi kisboltba, vagy egyszerűen csak sétálok az utcán, többször megszólítanak, hogy mennyire tetszett a videóklippünk, vagy milyen jó lett a mural. És nem csak fiatalok, idős nénitől is kaptam már kedves szavakat.

Azzal pedig tényleg egy gyerekkori álmom vált valóra, hogy a négy mural közül kettőt is itt festhettem meg, ráadásul az elsőt annak a háznak a falára, amelynek az alagsorában Jugovits Peti barátommal az első rap dalainkat vettük fel, még kazettás magnóval.

Melyik fontosabb az életedben, a mural, vagy a Hősök?

Ugyanolyan fontos mindegyik. Igazából nem is lehet összehasonlítani, mert a Hősök egy többszereplős mutatvány, a mural pedig csak az enyém, én hoztam el Veszprémbe ezt a stílust és ismertettem meg a veszprémiekkel. Viszont a hétköznapokban mindig a Hősök áll az első helyen. Ha például kapok egy felkérést egy festményre, vagy el szeretnék utazni külföldre urbexelni, előtte mindig felhívom Ecküt, hogy éppen abban az időben van-e koncertünk és csak ezután tervezem tovább a saját projektjeimet.

Projektekről beszélsz, de sokkal inkább hangzik szenvedélynek mindez.

Természetesen, ha nem kötnének érzelmek ezekhez, akkor nem lenne igazi. Nagyon szerencsés embernek tartom magam, mert abból élek, amiket imádok csinálni, ezt sosem felejtem el. Ha a Hősökhöz nem kötne érzelem, nem csinálnám. Ha a muralokban csak azt néztem volna, hogy ez egy projekt, amit meg kell csinálni, nem olyan lenne a végeredmény, mint most. Az urbexben is a legmagasabbra tettem a lécet, amikor kimentem Kazahsztánba.

Többször utaltál már az urbexre és a te esetedben ez megkerülhetetlen téma, mégis kilóg a sorból. Hiszen amíg a Hősökben és a muraloknál a kamerák kereszttüzében vagy, ez pont az ellenkezőjéről szól. Arról, hogy inkognitóban maradj, és úgy fedezz fel az átlagember számára rejtett helyeket, sokszor szürke zónában.

Ez lehet, hogy ilyen terápia számomra, hogy van egy hobbim, amiben eltűnhetek a világ elől, amikor nem a Hősökben zenélek és nem muralt festek. De közös pont, hogy ugyanúgy teljes erőbedobással állok neki ezeknek a túráknak is. Az urbex lényege, hogy felkutatunk olyan elhagyatott helyeket, amiket már emészt az idő vasfoga és így vagy úgy, de bejutunk ezekbe az épületekbe és felfedezzük, lefotózzuk, amit ott találunk, szigorúan úgy, hogy közben nem teszünk kárt semmiben. Előtte persze megtervezem a túrát, utánajárok az összes fellelhető információnak, a helyszínen pedig megpróbálom összerakni a puzzle darabjait. Az igazi adrenalint ez termeli bennem, mert sokszor a kutyás őrökön, biztonsági kamerákon is túl kell jutni, hogy bejussunk egy épületbe. Így volt Kazahsztánban is, amíg el nem kaptak.

Mi történt Kazahsztánban?

Bajkonurtól negyven kilométerre, a sivatagban egy egykori szovjet hangárépület volt a cél. Ugyebár ez az a környék, ahol a szovjet űrprogramoknak voltak a bázisai. Itt tesztelték és tárolták a Burant is, egy pilóta nélküli orosz űrhajót, amivel akkoriban az amerikaiakat is megelőzték. Hivatalosan ez az űrhajó megsemmisült, amikor beomlott az egyik hangárépület teteje. Annak idején még képeket is nyilvánosságra hoztak az oroszok a balesetről. Na, mi egy ilyen hangárba jutottunk be, ahol ott volt az űrhajó. Láttam, megérintettem és bár le volt kaparva a neve, látszott, hogy az a Buran, a megégett hőpajzsa pedig árulkodott róla, hogy járt az űrben. Ezt a hangárt a mai napig az FSB őrzi, ez lényegében a KGB utódja. Tudtuk, hogy 90% esélye van annak, hogy elkapnak minket és arra is fel voltunk készülve, hogy mit teszünk, ha fegyvert fognak ránk: nem menekülünk, letérdelünk, kezünket a tarkónkra tesszük. Pontosan így történt. Amikor elvittek Bajkonurba kihallgatásra, nem hitték el, hogy két srác Magyarországról csak azért elrepül Kazahsztánba és gyalogol 40 km-t a sivatagban kígyók és skorpiók között, majd belóg egy szigorúan őrzött hangárba, hogy készítsen néhány fotót egy űrhajóról. Tényleg nem tűnik épeszű cselekedetnek ez, de az az adrenalin és extázis, amikor ott vagy, amikor összeáll a puzzle és tényleg nem képeken látod, hanem megérinted az űrhajót, azt nem lehet szavakkal leírni. Nekünk abból a szempontból szerencsénk volt, hogy a fényképező memóriakártyáját még időben el tudtuk rejteni, így megmentettük a képeket. Az FSB végül elengedett azzal, ha még egyszer elkapnak a környéken, már nem fogunk hazajutni. Visszafelé egyébként akkor nyugodtam meg végleg, amikor kisétáltam Ferihegyről, mert még a gép landolásakor is ott volt bennem a gondolat, hogy valaki várni fog a reptéren, akit nem szeretnék. Ezzel az úttal egyébként bekerültem az urbexesek egy nemzetközileg is elfogadott, de rendkívül zárt közösségébe. Most is tervben van egy külföldi túra hasonlóan kockázatos helyre, de ezt babonából biztos, hogy nem árulom el előre.

Így, hogy hazajutottál, tervezheted tovább a jövőt. Hogy látod magad idős korodban?

Nem szoktam egy évnél tovább tervezni. Ha mégis választanom kéne, hogy hol szeretnék lenni idős koromban, akkor nem egy nagy házat, nem luxusautót és nem 500 milliót kívánnék a bankszámlámra, csak egy erdei vadászházat, ahol ugyanúgy alkothatok tovább, de lehet, már csak magamnak, és nem kell foglalkoznom azzal, hogy mi van a világban. Azt már megtanultam, hogy nem a pénz a legfontosabb az életben, hanem az élmények. Megvolt az az időszakom is, amikor például drága ruhákra és autóra költöttem, most már nem tennék ilyet. A fiamnak is ezt próbálom átadni, hogy az igazi érték abban van, ha világot lát, megtapasztal dolgokat, hiszen ezek az értékes dolgok, amikhez más pénzért sem juthat hozzá.

Hajas Bálint
Kovács Bálint

További cikkek

Megújul a veszprémi vasútállomás
Megújul a veszprémi vasútállomás
Az Európa Kulturális Fővárosa programhoz csatlakozva többek között új külső homlokzatot kap az utasforgalmi épület és megszépül a váróterem belseje is, akadálymentes mosdókat és fedett utasbeállókat alakítanak ki, valamint új utcabútorokat is kihelyeznek az állomásépület környezetében és a középső utasperonokon.
Navracsics Tibor: a kultúra segítheti a gazdasági növekedést
Navracsics Tibor: a kultúra segítheti a gazdasági növekedést
A kultúra segítheti a gazdasági növekedést, a Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa (EKF) 2023 programsorozatot arra szeretnék használni, hogy a kultúrára alapozva az egész régióban gazdasági növekedést indítsanak el - mondta Navracsics Tibor területfejlesztési miniszter szerdán Budapesten, a 30. Turizmus Évadnyitó Gála 2023. rendezvényen tartott köszöntőjében.
Mától már csak az új éves autópálya-matricák érvényesek
Mától már csak az új éves autópálya-matricák érvényesek
Lejárt a tavalyi éves országos és megyei autópálya-matricák érvényessége kedden éjfélkor, szerdától már csak a 2023-as éves matricák érvényesek.
Alelnököt választott az Ifjúsági Kerekasztal
Alelnököt választott az Ifjúsági Kerekasztal
Kovács Örs korábban a VEDIÖK elnökeként, jelenleg pedig Veszprém ifjúsági tanácsadójaként eddig is azon dolgozott, hogy a fiatalok minél inkább szót kapjanak az őket érintő döntésekben, a továbbiakban pedig az Ifjúsági Kerekasztal alelnökeként is ezen munkálkodhat.
Az óvodásokat szólította meg a Szilágyi iskola
Az óvodásokat szólította meg a Szilágyi iskola
Környezetvédelmi versenyt szervezett óvodásoknak a Szilágyi Keresztény Iskola.