Fel van adva a közönségnek a lecke, ha egészében szeretné megérteni az előadást. A kristály tiszta jelenetek végül mégis valahol legbelül egy égésszé állnak össze. „No mesélj, mi a baj?”, „Olyan jó lenne valaki, aki végre meghallgat” … ha épp akad, még sem mered elmondani. Hogy miért? Félsz, hogy nevetségessé válsz? Miért kell minden áron normálisnak tűnni. Mindannyian egyformán abnormálisak vagyunk bizonyos értelemben. Bárki beleszerethet egy kócbabába, vagy ha nem is épp kócbabába, de valakibe, ami épp oly abszurd és lehetetlen. Értelmetlen pedig nincs. Hősünk is kimondja, nekem ez akkor is így jó, szeretem és kész. Nem kell mindenre magyarázat. A szereplők egymás ölében ülve, helyet változtatva feleselnek egymással. Valójában önmagunkat kérdezzük, és mindig, de minidig más a felelet.
Az előadás számomra másik meghatározó jelenete, az emlékekből feltörő kritikák, megjegyzések üvegbe zárása. Minden hatást, ami bennünket ér, mélyen elraktározunk, üvegekbe zárunk. Az üvegek pedig csak gyűlnek-gyűlnek, míg már nem bírjuk súlyukat.
Író: Szabó Réka
Rendező:Szabó Réka
Előadják: Dózsa Ákos, Gőz István, Kövesdi László, Szász Dániel, Zambrzycki Ádám
