Be kell valljam, nem érdekel a futball, szeretem viszont a brit popkultúrát, gyakran hallgatom valamelyik brit rádiót, így viszont a focitól sem menekülhettem: az elmúlt két hétben a csapból is a női EB folyt a szigetországban, a híradásokban megelőzte az ukrajnai háborút, az infláció elszabadulását és az éppen aktuális kormányválságot is.
A női foci EB döntőjét vasárnap rendezték meg, a házigazda angolok a németekkel csaptak össze, és nyertek végül egy hosszabbításban belőtt találattal 2-1 arányban. A meccset a Wembley-ben rendezték meg, a helyszínen több mint 87 ezren szurkoltak a hazaiaknak.
Ezzel a 2022-es női döntő lett minden idők legnézettebb EB-meccse, soha ennyien nem követtek még a helyszínen EB-mérkőzést, még a férfiak tornáin sem!
Az eddigi rekordot az 1964-es férfi Európa-bajnokság Spanyolország – Szovjetunió meccse tartotta, a madridi Santiago Bernabéu stadionban akkor valamivel több mint 79 ezer néző gyűlt össze.
A vasárnapi Anglia – Németország döntő után a briteknél általános népünnepély tört ki, ami nem csoda: Anglia utoljára 1966-ban tudott nagy nemzetközi versenyt nyerni, generációk vártak erre a sikerre. Újra zúgott a Three Lions (It’s coming home – a futball hazatér), és a torna nagy slágere lett a csapat himnuszává vált Sweet Carolnie, amit az egész Wembley együtt énekelt a lányok sikerét ünnepelve.
De ez az elmúlt néhány hét nemcsak egy sportcsapat meneteléséről szólt. Reflektorfénybe kerültek olyan témák, amiket eddig valahogy mindenki szőnyeg alá söpört. Hogy a női sportok nem arról szólnak, hogy férfiak nyálcsorgatva bámulják a strandröplabdázó csajok seggét. Hogy nagyon sok iskolában küldték el futni meg távolugrani a lányokat, amíg a fiúk fociztak, ahelyett, hogy nekik is labdát adtak volna. Hogy a lányainknak is szükségük van példaképekre, akikre felnézhetnek. (Ez utóbbi téma csinált azonnal hírességet abból a nyolcéves lányból, aki az angol zászló színeit az arcára festve táncolt a Sweet Caroline dallamára a győztes elődöntő után. Amikor bevágták a közvetítésbe, szimbólumává vált a következő generációnak, akik előtt utat nyitott a csapat kiváló teljesítménye.)
Miközben a magyar kocsmákban még mindig legyintenek és viccesnek szánt – bár többnyire egyáltalán nem humoros – megjegyzéseket tesznek a női focira, addig a futball szülőhazájában, egy tőlünk nem is olyan távoli szigetországban már senki nem nevet azon, ha a lányok labdába rúgnak. Szomorú belegondolni, mi közben hány meg hány sikerélménytől fosztjuk meg magunkat azzal, hogy az előítéleteinkkel akadályokat gördítünk a lányaink elé.
