Ám vannak kivételek. Igaz, ezek mindig a jövő találgatásával indulnak, mint például amikor Nagykarcsit és Kiliánt egyszerre fújja be a szél az Utasba. Mit hoz a választás, töpreng Karcsi színpadiasan olyankor, kapkod a szívéhez, jajgat, csupa aggodalom. Ám, mikor meglátja, hogy poharakat és egy palack jófajta Homolát teszek az asztalra, felderül az arca.
Kilián racionális. Észérvekkel , adatokkal, és egy érdekes megfigyeléssel, miszerint a Haszkovó negyed a lakmusz, eddig mindig ott dőlt el minden, és, ha ott nagyobb az aktivitás, akkor sima ügy. Az ő derűs arcát nem deríti tovább a bor látványa, de ahogy fogy a bor, úgy kezdünk visszamenni a múltba, leginkább a rendszerváltás-környéki Veszprém múltjába. Röpködnek a nevek, a pártok, tagok és szimpatizánsok nevei, és ebben Nagykarcsi viszi a prímet, igaz, nagyon sokszor meg-megtorpanva, hogy: na, mondjad már, hogy is hívták, de egy újabb pohár bor után már képes egy bővített mondatba belesűríteni hatvanöt embert, hetven sztorit, ellentmondva logikának, összefüggésnek, kronológiának, egészen a kis János királyig visszatekintve Dióssy Lászlóból kiindulva. Ekkor már Kiliánnal csak röhögünk, és dobálózunk a leghülyébb nevekkel, mint Szabó Lajos, akit a török megtett kormányzónak.
Utas és Holdvilág Antikvárium, a cikk történeteinek helyszíne
Janó más. Vele is a jövővel indul mindig a diskurzus, általában egymás kilátásait firtatjuk a nők ügyében, de vele is gyorsan visszasiklunk a történelmi múltba. Csak az ő mondatai tiszták, az évszámok stimmelnek, az összefüggések és következmények helytállóak. Lassan mondja. Mert biztos a dolgában. Vele leginkább a hatvanas-hetvenes évekig megyünk vissza. Kérve kérem, hogy tízezernyi - vagy több is?- , felbecsülhetetlen helytörténeti értékkel bíró fotóját valahogy tegye közkinccsé, amíg még van rá módja. Hatalmas munka- legyint Janó. Legalább két segítő kellene neki a digitalizáláshoz, és az így is évekig elhúzódó munkához pénz, pénz, pénz.
Nekem, sajnos, nincs rá pénzem. Igaz, nem is igénylem már azt, sokkal jobban a dicsőséget áhítottam mindig, "Célom a tetszés volt maga...", egészen addig, míg egy tervezett sajtótájékoztató helyszínéül az Utasra nem esett a választás. Igen ám, de EKF, lendület, mit lendület, fiatalos forgószél!, és egy aktivista betért hozzám. Zsebéből mérőszalagot vett elő, lemérte keresztben-hosszában az Utast, hat méter erre, hat méter arra, az is megosztva enyhén válaszfallal, és másnap jött a telefonhívás, hogy momentán ez kicsi, mást jelölnek ki helyszínül. A pofont úgy kaptam, hogy nem tartottam érte oda az orcámat, nem tülekedtem érte, így még nagyobbat csattant. És jött a lassan kifutó 2021-es év másik fenéken billentése; Fenyvesi Ottó barátom az Utasban tartotta meg Paloznak ocerdrive című kötetének ősbemutatóját. Annyira ősbemutatóját, hogy a Scolar kiadó vezetője, aki szintén szereplője volt az estnek, egyenesen a nyomdából hozott húsz példányt, legyen mit dedikálnia Ottónak. Hatalmas siker volt. Vártuk a Séd kritikai lap beszámolóját, ami, ugye, Veszprém-kötődésű, sőt, csakis az, ám semmi. A következő lapszámban viszont már terjedelmes írás jelent meg róla, igaz, a későbbi, szegedi bemutatót méltatva.
Na, itt kezdtem el felszabadultan nevetni, megszabadulva végre a megfelelési kényszertől, és kérve kérni mindenkit, hogy ne kelljen nekem tetszeni már senkinek, csak engedjenek még egy kicsit nevetve élni a magam kis hatszor hat méterén!
