2021. szeptember 27.
//
Adalbert névnap

Ódon július szirtje

2021. július 25. 11:48
A Veszprémi Vár legelső ábrázolása nem a Királynék városában van, de még csak nem is Magyarországon. Kilián László, író legújabb értekezésében ezt a témát boncolgatja.

A régi ember mintha beérte volna az elsődleges látvány élményével. Megelégedett azzal, amit látott. Örömét lelte abban, hogy a kép feltárult neki. Ha valami jobban tetszett neki az egyszerű, minden nap látható vidéknél, tárgynál, azt újra megkereste, kivárta az időt, mire megint rávetheti tekintetét. A tájat, a méltónak talált embereket állandónak hitte. Olyannak, ami megmarad abban az állapotában, amilyennek és ahogyan először látta. Ezért is tartjuk mi, a jelenben élők annyira fontosnak, mikor vált és milyen jelenvalóságában ábrán is visszanézhetővé, beazonosíthatóvá egy épületegyüttes, egy szép vagy elismertséggel bíró ember.

Ilyennek tartja a legendás hagyomány – illetve egyes történészek is – a veszprémi vár első máig fennmaradt ábrázolását. Büszkeséggel tölt el bennünket a tudat, hogy az első ilyen kép sokszáz kilométerre a magyari földtől, a veretes és dicsőséges Itáliában őrzi hírünket egy tetszetős kép- vagy emlékmásban. De okot ad erre az is, amilyen körülmények között született a festmény, aki és ahova megálmodta-megrendelte azt.

Hát bizony városunk első képe Castiglione Olonában ékeskedik. Ott Lombardiában, Lugánó és Milánó között, a Comói tótól délre, Varese megyében. A városka egyik legfőbb látványossága a Branda-kastély, melynek levéltári vagy könyvtári termében csodálhatja meg magyar vagy más náció turistája a tájképet. A képen több várost és várat is láthatunk, balról a második hegytetőn díszeleg Veszprém vára!

A freskó az 1430-as évek közepén készült, de annak az 1412 és 1424 közötti időszaknak az emlékét őrzi a veszprémi meredély ábrázolása, amikor Branda da Castiglione bíboros (?1350-1443) a veszprémi egyházmegye adminisztrátora – egyes értelmezések szerint veszprémi püspök – volt. Az egyházi méltóság egyértelműen sokat tartózkodhatott városunkban. Egyes vélekedések szerint még a kép jeles festője Masolino da Panicale (1383-?1447) is vele volt, azaz a bíboros szóbeli elbeszélésén és emlékein túl a saját élményeire is támaszkodhatott műve készítésekor. A veszprémi részlet mellett művészettörténeti különlegessége a képnek, hogy ez az első olyan kép, amely kimondottan tájat ábrázol, tehát jelentősebb szerepet kap, minthogy egyszerű háttér legyen egy szakrális vagy politikai alak/esemény számára.

Veszprém vára ott a hegy csúcsán. Idegen, mégis iránta érzett rajongástól áthatott közegben. Mesebelinek mutatva, mesebeli szomszédcsúcsoktól, kékes mélységektől övezve. Hanyag eleganciával még egy kicsit alá is csordul a fellegvár körkörös-kerek épségéből, amitől aztán saját bájt nyer, sajátlagosan csinos lak és erősség. Aki ezt ilyennek látta, ilyennek mutattatja mecénáltja által, mély és tartós kötődése kellett legyen a Bakony és a Balaton közötti székhelyhez. Branda bíborosnak, az élete során annyi követi megbízást vállalt nemesnek kedvence kellett legyen Veszprém, ha palotájában – Párizs, Róma, Velence, Buda, Kalocsa vagy Konstanz helyett – annak várát kívánta viszont látni otthona falán.

Ki tudhatja már, valóban olyanok lehettek-e a 15. századi Séd-terelgető szirtre emelt falak, tornyok, tetők, amilyennek odafestették a castiglionei palota falára, annyi mégis bizonyos: amiben a néhai bíboros gyönyörködni akart, nosztalgiázni a távoli pannon vidék ékességén, most olasz, európai, tengeren túli csodálkozhat rajta vagy csodálja.

Számomra ezzel együtt is az ősi vár-ábrázolás egy fekete-fehér, homályos és majszos kópiája dereng vissza időről-időre az emlékeimben egy régi és kopott könyvből. Az a vár nekem még Branda, Masolino tűnékeny freskójánál is rejtelmes-sejtelmesebb. Az alkonyi szomorú méltósággal tüntet, ez júliusi ragyogásban, kora-reneszánszosan szép derűben.

Milyen jó, hogy egyszer régen lett egy ábrázolása Veszprémnek – Veszprémnek meg a világnak, legyen mivel dicsekednünk, a castiglione olonai turistának meg essen le az álla: milyen város lehet az Magyarországon, amelynek képe Olaszországig vetült már amaz ódon században.

Kilián László

További cikkek

Boditó
Boditó
Molnár Sándor, az Utas és Holdvilág Antikvárium tulajdonosának személyes története egy megszállott kisgyermekről, a határozottságról és eltökéltségről.
A szőlő, a bor és a gyökerek – Generációváltás a füredi bornapokon
A szőlő, a bor és a gyökerek – Generációváltás a füredi bornapokon
Első látásra nincs nagy változás. Hasonló pavilonok, azonos nevek sorakoznak a füredi bornapokon, valami mégis változott. Megfiatalodtak a borászok. Egy-egy őszülő bajusz vagy haj fel-felvillan a háttérben, de a terepet már inkább a fiatalok uralják. – Generációváltás van a borászatban – magyarázza Varga Zoltán, aki több mint két évtizedig volt a Balatonfüred-Csopaki Borvidék Hegyközségi Tanács elnöke. Barta Éva írása.
Csend és kiáltás
Csend és kiáltás
Van egy angol tengerész szokás: ha egy matróz fordítva teszi fel a sapkáját, silddel tarkó felé, akkor nem akar senkivel sem beszélgetni, ne szóljanak hozzá. Rossz napja van, rágódik valamin, magányra vágyik. Ezt a többiek tiszteletben is tartják, nem szólnak hozzá, nem vájkálnak a lelkében addig, amíg a sapka vissza nem fordul. Molnár Sándor írása.
Akkor is tanul, amikor dolgozik – nyári munka diákoknak
Akkor is tanul, amikor dolgozik – nyári munka diákoknak
Van, akinek ez a nagy nyári kaland, másnak a következő tanév anyagi megalapozása, de a bölcsebbeknek tapasztalatszerzés is a választott hívatásához – akárhonnan nézzük, a nyári munka idején is tanul a diák. Évtizedek távlatából is előjönnek emlékeimből az első munkanapok, amelyek így utólag is igen tanulságosak… Barta Éva írása.
Couleur locale itthon
Couleur locale itthon
Kilián László írása a Bakonyról, Balatonról és Veszprémről.