Véleménycikkemet javarészt azoknak a szülőknek címezem, akik éjjel-nappal a telefonjuk előtt csüngve sokszor még arról is megfeledkeznek, hogy egy gyermek nem tudja magát egyedül felnevelni. Pontatlanul fogalmazok: sokan vannak, akik senkire sem számíthattak, mégis tisztességes, dolgos emberekké váltak, mert nem felejtettek.
Azok a szülők viszont, akik már óvodás-, kisiskoláskorban telefont nyomnak a gyerekeik kezébe „nesze, művelődjél” címszóval, ők minden bizonnyal elfelejtettek valami nagyon fontosat: nem mindenkinek jut a fa alá ajándék. Sokan már annak is örülnek, ha jut vacsorának való az asztalra és nem kell fázniuk az asztal körül. Azaz, ha átjárja őket a szeretet varázsa.
Mondjuk, ha belegondolok, talán még jobb is így. Hiszen azokban a családokban, ahol szerényebb körülmények között nőnek fel a gyermekek, valahogy mindig nagyobb erő lakozik. Úgy gondolom, ez a hit ereje. Mi ennek az egésznek a tanulsága? Attól hogy hitetlenek vagyunk, még nem kell tönkretennünk mások ünnepét!
