Mielőtt a meséket a gyerekkönyvek szerzőihez kötöttük, a világ tele volt mesemondókkal. A történetek nem feltétlenül a legkisebbeknek szóltak: rejtélyesek, kalandosak és olykor félelmetesek voltak. Pálfy Zsuzsanna is kicsit ilyen mesemondó. Nemcsak azért, mert első, A világ titokzatos meséi című könyve a Neil Gaiman-i, Edgar Allan Poe-i hagyományokat követi, hanem azért is, mert Zsuzsi sem a klasszikus úton jutott el a történetmesélésig.
Bár a művészet szeretete egész életében elkísérte és több ágában ki is próbálta magát – ének-zene tagozatos általános iskolába járt, majd a rajzolás, később pedig a fotózás kezdte el foglalkoztatni –, a hivatását az egészségügyben találta meg. A jelen felől nézve, talán meglepő módon, az írás kimaradt az életéből, egészen két évvel ezelőttig, amikor rábukkant Vörös Eszter Anna festőnő képeire, az alkotások pedig annyira befészkelték magukat a gondolataiba, hogy a nyomukban egyszer csak megszületett egy mese Zsuzsi fejében, amit papírra is vetett. Majd nem sokkal később, ráérezve az írás ízére, még hat történetet – első könyve meséit –, és további tízet, melyek jelenleg a veszpremunk.hu oldalán olvashatók.
Fotó: Pálfy Zsuzsanna
„Ezek már más ihletésre születtek: álmok, fantáziadús képek nyomán, cikkeket olvasva. Mindenesetre akkor valahogy elkapott a gépszíj, és szinte minden nap írtam. Igaz, ezek rövid történetek, a leghosszabb maximum 40 oldal, de van olyan is, ami csak tíz oldalas” – mondja szerényen, noha bárki, aki valaha belevetette magát nagy lelkesen az írásba, majd akadt el, tudja, ez nem kis teljesítmény.
Ahogy a könyvkiadás sem, hiszen sok írópalánta története azért marad az asztalfiókban, mert fél a nagyobb publikum kritikájától. Zsuzsi viszont másként vélekedett erről. „Úgy gondoltam, ha már annyi energiát fordítottam a mesékre, hogy a történetekben szereplő összes országnak, helyi szokásnak utánanéztem, szeretném, ha mások is olvasnák. Ha valakinek nem tetszenek, akkor legfeljebb írtam magamnak egy könyvet – de hál istennek pozitív visszajelzéseket kaptam” – mondja. Egy volt kolléganőjének könyvforgalmazással foglalkozó rokona segítségével keresett kiadót, a kiválasztottnál pedig rövid úton rá is bólintottak a kiadásra.
A világ titokzatos meséi tavaly jelent meg Suzanne Paul szerzői álnév alatt, és bár a címben a mese szó szerepel, a különböző országokban, valós helyszíneken játszódó, egymáshoz lazán kapcsolódó, misztikus, kalandos, olykor komor hangulatú hat történet inkább a tinédzsereknek szól. Ez nem véletlen, hiszen Zsuzsi célja a történetekkel az is, hogy őket visszaterelje az olvasáshoz. „Sajnos a mai digitális világban nevelkedett fiatalok nagyon keveset olvasnak, pedig az remekül fejleszti a képzeletet, a kreativitást, a szókincset.”
Ezt szolgálja a forma is, hiszen Zsuzsi szerint egy jó mese ismérve az is, hogy lényegre törő. „Emellett legyen izgalmas, érdekes karaktereket mutasson be és ne tartalmazzon túl sok mellékes leírást. Én a párbeszédeket is úgy írtam meg, mintha egy forgatókönyvet olvasnánk, mert azt gondoltam, így egyértelmű, épp ki szólal meg. Ez elsőre furcsának tűnhet, de a szerkesztőmnek is tetszett az ötlet” – magyarázza.
Zsuzsinak egyébként, bár az elmúlt évben babája mellett nem volt ideje írni, és arra egyelőre csak hobbiként tekint, akad még a tarsolyában jó néhány ötlet. „Szeretnék majd kisgyerekeknek szóló meséket is írni, akár rövid, verses formában, illetve végeztem már némi kutatómunkát és van néhány vázlatos jegyzetem egy nagyobb lélegzetvételű, komolyabb történethez, amiből akár regény is születhetne” – mondja. Addig is, amíg újra lesz ideje írni, másokat is arra bíztat, tegyen így. „Akár kiadatja valaki a történeteit, akár nem, ez egy rendkívül jó időtöltés. Kutatómunka közben rengeteget lehet tanulni, és nagyon jó érzés kiírni a saját gondolataidat, amelyeket bármikor újraolvashatsz.”
A cikk az Ecoport magazin 2020/2. számában jelent meg
