Ilyen ártalmatlannak tűnő mód a fényszennyezés is, amivel a csillagos égbolt látványát tesszük tönkre. Ez kulturális és tudományos okból is probléma: egyfelől ellehetetlenítjük a földi megfigyeléseket, a csillagászokat mindinkább a civilizációtól távoli óceáni szigetekre, hegyvidéki obszervatóriumokba kényszerítve.
Másrészt a csillagos ég látványa kulturális örökség: azóta emeljük fel a tekintetünket az éjszakai égboltra, mióta az értelem első szikrája felgyulladt a történelem előtti emberben. Formákat képzelünk a fénypontok csoportjaiba és történeteket találunk ki róluk – sok mese az ókori görögöktől származik, de vannak ennél felfoghatatlanul régebbiek is. A Nagy Medve csillagképet, annak is a Göncölszekér nevű, hét csillagból álló részét az is könnyedén megtalálja az égbolton, akit legkevésbé sem érdekelnek az univerzum rejtélyei. Ez az első csillagkép, amit a gyerekeinknek megmutatunk, és ez az első csillagkép, ami az emberiség gyerekkorában nevet kapott. A csillagképet az európai civilizációtól elszigetelten fejlődő irokéz indiánok Medvevadászatnak hívták – a történészek ebből azt valószínűsítik, hogy a konstellációt még azelőtt nevezték el a nagyvadról, hogy az emberiség elindult volna hódító útjára a bolygón, több tízezer évvel ezelőtt.
A görög mitológiából ránk maradt sztorik is egy-egy nyári estéről származhatnak, amikor a szülők meséket találtak ki a gyerekeiknek az égen fénylő pontokról. A gyerekek aztán továbbadták a meséket az ő gyerekeiknek, most pedig, évezredekkel később ugyanezek a történetek hangzanak el milliónyi kertben és réten, és szállnak tovább szülőkről gyermekekre. A csillagos égbolt olyan örökségünk, ami legrégebbi elődeinkhez köt minket.
A fényszennyezés ezt a látványt pusztítja el lépésről lépésre, fotonról fotonra.
Pusztítjuk azzal, hogy Elon Musk műholdak ezreit küldi fel Föld körüli pályára, nyüzsgő hangyabollyá változtatva a méltóságteljesen változatlan égboltot – ez ellen nem sokat tehetünk sajnos. De pusztítjuk azzal is, hogy egyre több lámpát kapcsolunk fel: az utolsó fűszál is díszkivilágítást kap, cégek homlokzatára irányítunk reflektorokat, csak hogy a logó az éjszaka közepén is áldozatot mutathasson be a marketingistenség oltárán. Közben viszont egyre messzebb kell mennünk, ha az éjszakai égbolt természetes látványát szeretnénk megcsodálni.
A világ fényszennyezettségét bemutató térkép jó kiindulási alap lehet, ha erre alkalmas helyet keresünk. A fekete színnel jelölt területek azok, ahonnan a maga természetes valójában láthatjuk az éjszakai égboltot – ilyen hely Magyarország területén nincs. A kék részeken minimális fényszennyezettséggel kell megküzdenünk: a legjobb hazai helyek a Zselic, a Hortobágy és a Körös-Maros Nemzeti Park, megyénkben pedig a Magas-Bakony, Bakonybél környéke várja a fény elől menekülőket. A térképen zölddel jelölt részek a falusias körzetek, itt a horizont-közeli égitestekről már le kell mondanunk. Az alábbi fotó is egy zöld területen készült a Bakonyban: Budapest annyira okádja magából a fényt, hogy majdnem száz kilométerre a Clark Ádám tértől is megöli a keleti láthatárt.
A sárga és piros területeken már a zenithez közelebbi csillagok fénye is halványabbnak látszik, vagy el is tűnik, a magenta zónákban pedig a Hold és a bolygók kivételével szinte semmi nem látszik. Ahogy egyre több izzót kapcsolunk fel, egyre messzebb kerülünk a csillagos égbolttól – tengerek közepére kell hajóznunk, havas hegycsúcsokra kell felmásznunk, ha még látni akarjuk azt, ami pár száz éve teljesen megszokott látvány volt bármelyik parasztház udvaráról. Villanykapcsolókkal pusztítjuk el a kulturális örökségünket úgy, mintha ágyúkkal lőnénk a budai várat.
