Jellemző, hogy általában egy-egy sérülés után keresnek meg, hogy segítsek nekik a rehabilitációban. Az ilyen alkalmak döbbentettek rá, mekkora a baj.
Az általam megfigyelt fiataloknál egyszerűen nincs meg a testtudat. Legalább 70%-uk valamilyen mozgásszervi problémával küzd úgy, hogy nem is tud róla (számomra az is ebbe a kategóriába tartozik, aki nem tud szabályosan leguggolni, annyira kötött a csípője, lába, háta, esetleg mindegyik). Nincs törzsizomzatuk, nincsenek támasztó, stabilizáló izmok. Pontosítok, vannak, mert vannak, de minek, hisz a használatlanság miatt szinte elsorvadtak. Olyan veszélynek van már fiatal korban is kitéve a gerinc, ami szinte kódolja a későbbi sérülést.
Sajnos, nagy többségüknél nagyon komolyan be vannak szűkülve a mozgástartományok, olyannyira, hogy egyes ízületek, inak, izmok nemhogy segítik egymást, ahogy rendesen kellene, hanem feszítik, csavarják a másikat. Ezek a sunyi, sokszor észrevétlen dolgok addig nem is jelentenek gondot, míg az erősebb ízület le nem győzi a másikat.
De akkor már nagy a baj, hiszen a gyulladás megszüntetése, esetleges sérülés gyógyítása után mobilizálni is kell az adott testrészt, újra megtanítani arra, amire született.
Az idősek szokták mondogatni, hogy „ezek a mai fiatalok”. Ezzel most is így vagyok, és most is ugyanazt gondolom. Nevezetesen azt, hogy nem a gyermekek, fiatalok a hibásak ezekért a problémákért. Ezek civilizációs problémák, amikért ha kis mértékben is, de mi szülők vagyunk a felelősek.
A Nemzeti Sport hetente foglalkozik a témával, hogy miért vagyunk lemaradva az élvonaltól bizonyos sportokban. És miért olyan jók például a kajak-kenusaink? Azért, mert az utóbbi sportokban már fiatal korban benne van az alapok lerakása, a hibák kijavítása, egyén specifikusan.
Ez is fontos, higgyétek el, nem csak a tanulás! A mi felelősségünk, hogy lépjünk!
