2018. május 27., vasárnap
Hella névnap

12 ezer fős Metallica-család gyűlt össze csütörtök este Budapesten

Senki nem lehetett csalódott a Metallica budapesti koncertje után: szinte tökéletes setlist, 21. századi színpadtechnika, Tankcsapda-szám, és végtelen örömzenélés.

Lehet hőbörögni, hogy bazári majomkodás az, amikor egy 37 éves metálzenekar turnéja során majd’ minden állomáson eljátszik egy helyi dalt (Budapesten a Tankcsapda „A legjobb méreg” című számát adták elő). Pedig ez nem több egy szép gesztusnál és kiszolgálásnál. Merthogy ők vannak értünk, és nem fordítva. Az a 12 ezer rajongó, aki teltházra töltötte meg csütörtök este a Papp László Sportarénát pedig mindent mondhat, csak azt nem, hogy nem szórakozott jól. Hiába, aki már közel 40 éve a csúcson van, ért ahhoz, hogy mivel dobogtassa meg a fanok szívét.

A korábban említett Tankcsapda-szám, szinte tökéletes kiejtéssel Trujillótól. Állítólag a helyszínen lévő Tankcsapda is megkönnyezte, hisz nem tudtak a produkcióról:

Egész este úgy éreztük magunkat, mintha egy klubban lennénk, ahol csettintésre történik mindaz, amire befizettünk. Ami az összkomfortos ellátást illeti, hol a molylepkéket megidéző drónok repkedtek a Moth into Flame közben, hol pedig kézszőr leégető lángnyelvek csaptak fel a színpad különböző pontjain. A küzdőtér közepére helyezett színpad felett egész este kockák mozogtak fel-alá, amelyek afféle aláfestésként szolgáltak. Igazán szívderítő volt rajtuk látni a ’88-as magyar Metallica-posztert, de az igazán nagy dobás az volt, mikor az utolsóként játszott Enter Sandmannél szinte a közönség szintjére leereszkedtek, és a magyar zászló színei tűntek fel rajtuk. Az egész közönség együtt üvöltötte a szöveget és robbantotta fel az arénát.

Azt az arénát, ahová ha bármerre nézett az ember, úgy érezte magát, mintha egy 12 ezer fős család tagja lenne. Ezt egyébként az énekes, James Hetfield is többször hangsúlyozta a 2,5 órás koncert alatt. Valószínűleg nem volt véletlen, hisz együtt bólogattak az ősz hajú 70 évesek is, és a tizenéves rajongók is. Furcsa hogy ezt írom, de az egész hangulat a zúzás ellenére meghitt volt. Talán az örömzenélés miatt, hisz az úriembereken látszott, hogy még mindig jó kedvvel és teljes erőbedobással játszanak.

James Hetfield és Rob Trujillo - Fotó: MTI/Mohai BalázsJames Hetfield és Rob Trujillo - Fotó: MTI/Mohai Balázs

A setlist ügyesen volt összeállítva, hisz a kötelező, szinte mindenki által ismert nagy slágerek (Enter Sandman, Seek and Destroy, One, Nothing Else Matters) mellett az igazi rajongók is megkapták a saját csemegéiket. Okosan nyúltak az első albumokhoz, ám érdekes, hogy a 2003-as St.Angerről vagy a 2008-as, szerényebb sikereket magáénak tudható Death Magnetic albumokról nem játszottak semmit. Talán nem véletlen.

A Metallicával kapcsolatban szokás felhozni, hogy a dobos, Lars Ulrich nem mindig üt élőben pontosan. Nos, erre jócskán rácáfolt nem csak ő, hanem az egész banda, hiszen hihetetlenül jól szóltak egész este. A dob ütött, a gitárok és a basszus pedig leszakították az ember fejét. Pont ahogy egy metálzenekartól elvárjuk.

A lebegő kockák - Fotó:MTI/Mohai BalázsA lebegő kockák - Fotó:MTI/Mohai Balázs

Ha röviden kéne jellemeznem az estét azt mondanám, hogy egy kompakt szolgáltatást kaptunk. Olyat, aminek a reklámja nem hazudik, hanem pontosan ugyanolyan mint maga a termék. Le a kalappal, és köszönjük!