Az 1956-os veszprémi születésű Vogel Róbert rövid ideig a Petőfi Színházban volt világosító és hangtechnikus. Majd több évtizeden át színjátszó, alternatív színházi rendező. Később drámajáték oktatóként tevékenykedett többek között a Lovassy László Gimnáziumban, a Vegyipari Egyetemen, a Kállai Éva Gimnáziumban, Megyei Úttörő Házban, a Megyei Művelődési Központban és az Ifjúsági Parkban. Az évek során gégerák miatt veszítette el hangját, jelenleg rokkantnyugdíjasként, a világtól szinte elszeparálva Külsővat-Bánhalmapusztán él és verseket ír, amiket nagy előszeretettel posztol Facebookra.
Vogel Róbert
A közösségi médiának hála, harminc év után újra kapcsolatba lépett egykori diákjaival, többek között a VeszprémFest főszervezőjével, Mészáros Zoltánnal is, aki mostani verseskötetét is kiadta. Ő így mesélte el a gyűjtés történetét:
„Robi iszonyatosan aktív a Facebookon, ahova okostelefon-kijelző méretű verseit posztolja. Pár hónapja felmerült, hogy ennek nyoma is kell maradjon, ne csak az online felületeken legyen jelen. Lékó Sándor kezdte el szervezni, hogy az egykori színjátszók dobjanak össze egy könyvre. Volt aki egy ezrest adott, volt aki többet, de összejött 150 ezer forint, én meg úgy döntöttem, hogy kiadom. Találtunk is egy nyomdát, amelyik baráti áron nyomtatta ki a most bemutatott kötetet. Csodálkoztunk, hogy rövid idő alatt ennyi pénzt összejött. Manapság nem sokan olvasnak verset, az pedig igazán ritka, hogy egy veszprémi embernek helyben jelenjen meg verseskötete.”
Vogel Róbert Valaki Szárnya… című kötetét jó ízű beszélgetés és sztorizások közt szombat délután a Dubniczay Palota kávézójában mutatták be barátoknak, egykori diákoknak, és még a polgármesternek is, aki személyesen foglalt helyet az érdeklődők közt.
Mészáros Zoltán a Dubniczay palota kávézójában beszélt a kötet megszületéséről
Jász Attila költő nem tudott jelen lenni a bemutatón, de levélben üzent Vogel Róbertnek:
„Valaki szárnyal. Itt. Éppen most. Repül el felettünk. Pedig a földről ismertük. És mindig gyanakodtunk. Lehet, hogy…? Hm. Igen, úgy tűnik. Nehezen találta, találja helyét, ahogy ők mindig itt a Földön. Idegenül tétovázik. Végül felmérte, hogy nem nagyon tehet mást, verset kell írni. A költészet az, ahogy látsz. És ahogy láttatsz. Meglepően sok jó sorral futkos a szívem, föl és alá. Aztán csak állok e sorokkal, mintha a kezemben maradt volna valaki szárnya… Szépen sorban visszaszövögetem a sorszálakat, amiket kihúzkodtam, hadd repüljenek tovább Vogel Robi versei. Szárnyaljanak. Ahogy ez a szép magyar szó is kifejezi. Nem repdesnek, egy irányba haladnak. A fény felé. JA. És igazából nem kellenek szárnyak se, csak fel kell feküdni a szélre. És emelkedni. Repülni. Kitárni mind az ajtók és ablakok szárnyait.”
