2022. augusztus 8.
//
László névnap

Garantált az izomláz

2017. augusztus 9. 4:00
Még ott is, ahol korábban nem is sejtettem, hogy napokkal később is fájhat. Nem bántam meg, mert biztos, hogy nem első alkalommal merészkedtem deszkával a vízre. A SUP után idén egy másik vízisportot, a wakeboardozást próbáltam ki.

Nem, a címlapfotón sajnos nem én vagyok. De ha csak annyit kérne leírnom, hogy milyen volt életem első wakeboardozása, annyit írnék, hogy . Vagy felemelő. Vagy izgalmas. De akkor már vége is lenne a cikknek, és a kutyát sem érdekelné, hogy milyen, amikor első alkalommal bénázik próbálkozik valaki a vízen egy lábára csatolt deszkával, miközben 30km/órával húzza őt egy kötél az ötpontos pályán.

Ám mielőtt még belemerülnénk az élménybeszámolóba, íme egy kis történelem: a wakeboardozásnak alapvetően két fajtája létezik. Egyik a kötöttpályás, míg a másik a motorcsónakos. Maga a sport kábeles (kötöttpályás) elődje az ötvenes években pattant ki egy német mérnök fejéből, aki azért fejlesztette ki a rendszert, hogy egyszerre sokan tudjanak vízisíelni sorban állás nélkül, egymás után, folyamatosan. Sokáig ezt így is használták.

A rendszert a ’80-as években egy szörfös annyival fejlesztette tovább, hogy nem sílécekkel, hanem deszkával merészkedett a vízre, amelyet később tovább fejlesztett, hogy alkalmas legyen a vízen való vontatásra. És mint oly sok mindenből, ebből is őrület lett, mely mára világszerte töretlen népszerűségnek örvend. Azóta a profik már nem csak húzatják magukat, hanem különböző boxokon és kidobókon repülve trükköznek, akárcsak a görkorisok, vagy a gördeszkások.

Nagyjából így:

Magyarországon is létezik néhány ilyen pálya, jómagam egy tapasztalt barátommal nem a Veszprémhez legközelebbit, hanem a velencei Venice Beach Cable Parkot választottam tanulásom helyszínéül. Itt még a part és környezet is hasonló, mint az igazi Venice Beachen: sportos fiúk, mosolygó, csinos lányok, fagyi, hideg sör, egy kis edzőpark, és hangulatos zene.

Szóval a wakeboardozást úgy kell elképzelni, mint a vízisíelést azzal a különbséggel, hogy nem két lécen húzatja magát az ember, hanem egy nagyobb, snowboard deszka-szerűségen. A motorcsónakos verziónál tiszta sor: a csónak megy elöl, mi meg utána.

Nade a kötöttpálya! Az más tészta.

Jelen esetben öt oszlop állt ki a vízből, amelyek felül kábeles összeköttetésben vannak egymással. A kábel a sífelvonóhoz hasonlóan folyamatosan megy, nekünk pedig az onnan kilógó kötelet megmarkolva kell elindulni, és ha szerencsések/ügyesek vagyunk, nem az első liter vizeket benyelni, mint ahogy én tettem.

Persze a jó ütemérzék sem hátrány, és az sem, ha figyelünk arra, amit a tapasztalt „kollegák” mondanak a startról. Mint oly sok minden, itt is a "coelhói" értelemben vett elindulás a dolog legnehezebb része. Kívülről egyébként ez elég egyszerűnek tűnik.

Az első indulásomról egy mókás felvétel is készült:

Extrémsportos múltamban és egyensúlyérzékemben bízva nem a tanulóórára fizettem be, hanem a szó szerinti mélyvíznek számító haladóra. A kezdőórák annyiban nyújthatnak fogódzkodót, hogy a pálya lassabban megy, és előtte mindent elmagyaráznak, mit hogyan kell. Mélyvízben tanul meg úszni az ember - gondoltam magamban.

Mint később kiderült, az extrémsport-pályákon eltöltött éveknek pontosan semennyi hasznát nem vettem se az indulásnál, se a vízen haladásnál. Maximum annyit, hogy egyáltalán nem volt bennem félelem egy esetleges bukástól.

Mivel nem volt mellettem oktató, csak jóbarátom tanácsaira, a körülöttem lévő, egyébként vadidegen, de abszolút segítőkész többiekre, és magamra számíthattam. Utóbbinak meg volt az az előnye, hogy első kézből, és nagyjából 4-5 esés után, saját bőrömön tapasztalhattam, hogy mi az, ami működik, és mi nem.

Mint azt magamon, és más kezdőkön is megfigyeltem, indulásnál a „kötélhúzó reflex” egyből bekapcsol, és ösztönből megpróbál az ember ellentartani, pedig nem kéne. Egyik titka a sikeres startnak, hogy hagyni kell magunkat kicsit előre bukni, onnan már „csak” a vízen kell kiegyenesedni, és már utazunk is. Az elmélet gyakorlatban is működött.

Mivel a testnek folyamatosan tartania kell magát a vízen, és kapaszkodni a kötélbe, az izmok folyamatosan feszített állapotban vannak. Másnapra olyan helyeken is izomlázam lett, amelyekről korábban nem is sejtettem, hogy léteznek és fájhatnak- annak ellenére, hogy rendszeresen járok edzeni. Napokkal később a kezeimben, lábaimban és a hasamban is éreztem a mikro-izomszakadásokat.

A wakeboardozás fárasztó sport. nem árt, ha jó kondiban van az emberA wakeboardozás fárasztó sport. nem árt, ha jó kondiban van az ember

A befizetett első két óra alatt 8 próbálkozásból 4-szer sikerült nem egyből arcra esni indulásnál. Aznapi kitűzött célom volt, hogy legalább az ötpontos pálya első oszlopáig eljussak. Nos, ez egyszer sem sikerült, viszont voltak alkalmak, mikor a parttól több mint száz méterre eljutottam. Ezt sikernek éltem meg, hisz amikor már a vízen voltam, nagyon élveztem. Igaz, hogy elestem, de egyáltalán nem érdekelt, mert végre haladtam!

Nap végére rendesen elfáradtam, főleg azért, mert az esések után többször is ki kellett úsznom a partra. (Egyébként ha a pálya másik végén bukik az ember, jön a motorcsónak, és kimentenek, de nálam ez a „veszély” nem fenyegetett.)

Biztos vagyok benne, hogy visszatérek még, és túlzás nélkül állíthatom, hogy új kedvenc született a Velencei-tó partján. Érdemes kipróbálni azoknak, akik egy kicsit bátrabbak az átlagnál, és hajlandók időt és a vízibiciklizésnél több pénzt szánni arra, hogy egy nem mindennapi nyári sportot próbáljanak ki.

A teljesen kezdők pedig ne legyenek olyanok mint én,

hogy egyből a gyors pályán indulnak, használják ki inkább a park által meghirdetett tanulóórákat. Számos csalódástól megkímélhetik magukat, ha biztos alapokat fektetnek le, hisz később nem fosztják meg magukat ennek az igazán élvezetes és izgalmas sportnak az élményétől.

A címlapfotóért köszönet Bodoki Rolandnak, a Venice Beach Cable Park tulajdonosának.

Ge. Á.