Zséda nem először fordult meg nálunk Veszprémben, ám ez a közönséget nem tántorította el attól, hogy újra meghallgassa a művésznőt, hiszen nem csak az asztaloknál nem volt egy szabad hely sem, de állni is alig lehetett a téren.
A koncert 100%-ban Zséda volt. Feldolgozást alig hallhattunk, szinte csak saját zenével érkezett hozzánk, aminek a közönség nagyon örült, hiszen minden számot vele együtt énekeltek nemcsak a közép és szép korúak, de a fiatalok is.
Soha nem voltam még Zséda-koncerten, de nem szégyellem, én is ismerem a számait, így engem sem ért meglepetés. Nem mondhatom el magamról, hogy „a zene szakértője” vagyok, de akadt olyan, mikor kicsit fura arckifejezéssel álltam a közönség soraiban, mert meglepett a hangzás.
A koncert elejét még távolabbról hallgattuk, és az jutott eszembe – magam elé képzelve Zsédát - , hogy egy kis hölgyben hogy fér meg ekkora hang?!
Felbátorodva a jókedvünktől és a közönség tapsviharától a számok után, közelebb próbáltunk menni a színpadhoz – igen, csak próbáltunk, mert tényleg nagyon sokan voltak – és az addig ért jó élmény, amit a „hang” adott, elszállt. De szerencsére csak egy kis időre, amit a szélnek és a hideg italoknak tudtam be, valamint annak, hogy mindenki hibázhat.
A jókedvünk nekünk is visszatért, még táncra perdültünk – és nem csak a hideg ellenére – egy-két zeneszám erejéig.
A koncert végén úgy éreztük, nincs meg az a katarzis élmény, amire minden koncert végén vágyik az ember, vagyis én mindig arra vágyom az utolsó számot hallgatva, hogy felrobbanjon a színpad. Az első ráadás számnál kicsit mégis „megolvadt a szívemben a jég”.
Még aznap este – és bevallom most is – az egyik a koncerten hallott számok közül szólt a fejemben, így a hatását mégiscsak elérte, ha katarzis élmény nem is született.
