Én még – az utolsók között – úgy nőttem fel, hogy a világ a televíziótól féltett minket, fiatalokat. Mert a képernyő bámulásától állítólag elromlik a szemünk (mint utóbb kiderült, ez nem így van), az erőszakos műsoroktól pedig magunk is pszichopata sorozatgyilkosokká válunk (ez sem teljesen igaz: azt, hogy a gyerek hogyan dolgozza fel az őt érő ingereket, elsősorban a szülőkön múlik).
A legnagyobb félelem pedig az volt, hogy a jövő nemzedékei egyre inkább függővé válnak majd, és egyre több időt töltenek a tévé előtt. Ez nem jött be, a „mai fiatalok” elfordultak a zajládától, szinte alig ülnek le a készülék elé.
A számok azt bizonyítják, hogy a tévé hanyatlásának korát éljük. Tizenegy évvel ezelőtt a Lost című sorozat hazai premierjét közel kétmillióan nézték, és ezzel az adott napi nézettségi listán csak a második helyre fért be. Ma egymilliós nézettséggel már nemcsak a napot, hanem az egész hetet meg lehet nyerni.
Egy évtized alatt felére csökkent a tévénézők száma Magyarországon.
A mai fiatalok számára az internet az elsődleges médium, a társadalom pedig ismét felszisszen, aggódva figyeli a jelenséget. Az óvatosság nem árt, de félni felesleges: az autót, a mozit és a rádiót is ördögtől valónak tartották a korai időszakban, az akkori félelmekre ma már csak legyintünk.
A mai szülők nehéz helyzetben vannak: nekünk még analóg gyerekkorunk volt, ma viszont már a kétéves gyerekek is tablettel a kezükben rohangásznak. Fontos, hogy felügyeljék, de ne gátolják a gyerekek digitális fejlődését. A digitális tudás ugyanis olyan alapvető készséggé válik, mint a járás vagy a beszéd: aki nem tud eligazodni ebben a világban, az nem tud majd érvényesülni.
Olyan lesz, mintha a szülei nem tanították volna meg beszélni abbéli félelmükben, hogy csemetéjük majd csúnya szavakat is használ.
Tudom: annak, aki az analóg világ értékei szerint nőtt fel, a digitális korszak könnyen tűnhet hanyatlásnak. Én azt hiszem, sok dolog van, amitől okkal tartunk (globális klímaváltozás, helló!), de a digitalizálódó társadalomtól pont nem kell. Aki az elbutulás jelének látja a szelfit, azon az utókor ugyanúgy mosolyog majd, ahogy mi azokon, akik először menekültek ki a vetítőteremből, amikor a vásznon közeledett a vonat.
