Az operett műfajának megújítására törekvő próbálkozást ígért Kéri Kitty, és ez az ígéret most nemcsak elszállt a levegőbe, mint oly sok másik, de pontosan és szépen meg is valósult. A megszokott cukormáz valóban leolvadt, helyette előtérbe került az irónia meg a finoman elhintett, humorba csomagolt kiszólások és kettős képek. Nagyon nagy erénye ez az előadásnak, mert így végig egy olyan határmezsgyén mozog, ami egyszerre engedi meg a nevettetést és a súlyos drámai konfliktusokat.
Ilyen már például rögvest a második jelenet: Dominek Anna (Durandné, Violetta mostohaanyja) az arcunkba tolakodva koldul egy kis alamizsnáért, ami ugye milyen jó meg vicces, egy színésznő álldogál előttem, szinte kitüntetettnek érezhetem magam, közben pedig a kép nagyon is előhoz egy mindennapi problémát, azt a négymilliót a létminimum alatt.
Remek ilyen szempontból a díszlet is (Cziegler Balázs), amely önmagában is mutatós, a második felvonás díszlete parádés megoldásokkal – fehér épület, kék háttér, piros függöny – még a trikolórt is megidézi, engem elsősorban azonban az első felvonás ragadott meg. A három bohém szobáját egy zongorán, festőállványon, egy régi fotelen és az ágyként is szolgáló paravánon kívül gyakorlatilag csak egy hatalmas, színes tetőablak teremti meg, amin keresztül kilátni Párizsba, így válik ez a szoba egyszerre nagyon tágassá és szűkké, a kép a maga egyszerűségében pedig gördülékenyen beszél a művészlét szépségeiről és viszontagságairól.
Minden jelenet magában hordozza az iróniát, a párbeszédek, a dalok, még a koreográfiában is (Bodor Johanna) visszaköszön ez, a szereplők a mozdulataikkal sokszor önmagukat karikírozzák ki. Az előadás nem fél önreflexív lenni, saját magára visszafordítani olykor a vicc élét. Zseniális a jelmezek közül az Andréa T. Haamer tervezte papírruha, amin alig-alig venni ki a színház rovatot. A kiszólásuk a helyükön vannak, nem erőltetettek és akkora újdonságot nem is hordoznak, hisz mindenki tudja, hogy a külsőségek számítanak és a hadügyminisztérium egy mészárszék, de szituációba ágyazottan igen jókat lehet nevetni rajtuk.
A színészek szinte kivétel nélkül mind jók, legyűrik a kezdeti izgalmukat és többnyire helyükre kattannak a hangsúlyok. Nagyhegyesi Zoltán új arc, először játszik Veszprémben, de üdítő volt őt látni Raoulként, a fiatal festőként. Olyan figura ez, akit nagyon könnyű elvinni a klisék világába, a naiv, szerelmes festő szerepkörbe, de szerencsére egy sokkal érdekesebb karaktert kaptunk, aki cseppet sem ártatlan, ám magabiztos, büszke, hódítani sem rest fiatalember. Kár, hogy vele szemben Violetta alakja kevésbé lett ilyen erős. Trokán Anna játéka nekem végig ingadozó maradt, néha nagyon jól kihozta a karakter mélységeit, főleg a drámai jelenetekben, a vidulásai azonban már kevésbé jöttek át, néha túl harsányak is voltak, és összességében megmaradt annak a jólelkű, egyszerű virágáruslánynak, aki egy kicsit a dél-amerikai sorozatok főhősnőire emlékeztetett.
Keresztes Gábor játéka ezen az estén szintén haloványra sikeredett. Van egy erős megmozdulása és tulajdonképpen elszórakozunk a figuráján (Henry Mugler, író), de végig az az érzésem volt, hogy az előadás idejére elfáradt a színész. Sághy Zoltán igazi komikust alakít, a legjobb poénokat ő hozza, a legironikusabb, de Dominek Annával ő játssza a legerősebb jelenetet is az egész darabban. Ott áll Durandné, a megnyomorodott asszony, hogy eladja mostohalányát, Sághy pedig olyan higgadtan nyugtatja le őt, ahogy csak a legtapasztaltabbak tudják. Közben pedig vágni lehet az indulatokat, félelmetes pillanat.
Halas Adelaida jól játssza a ripacs, behízelgő művésznőt, Máté P. Gábor ostoba miniszter figuráján is nagyokat derülünk. Akit még érdemes kiemelni, az Kőrösi Csaba. Spaghettiként egyszerre bohókás és agyafúrt alak, jól lehet szórakozni rajta, de ott van benne a potenciál is, hogy félelmetes végrehajtóként viselkedjen.
A Montmartre-i ibolya igényes, erős előadás, tele jól kijátszott poénokkal, iróniával és humorral, ami akkor is megállná a helyét, ha kivennénk belőle a dalokat, és csak a prózai részek maradnának.
Írta: Bertalan Melinda
