„Mint mindenki más, néha nagyon szomorúak, szeretnek enni, ritkán csúfolódnak, de őszintén ölelik meg társaikat, és nagyon tudják, hogy bármilyen nehéz az élet, ők képesek átfordítani a nehézséget boldogságba” – írtuk néhány napja az esemény előtt, és a péntek délutáni családi nap igazolta ezt az állítást.
A köszöntőnél elhangzott, hogy a társadalom ép rétege tesz bélyeget a Down-szindrómásokra, noha ezekre az emberekre nem lehet haragudni, mert mindig szeretettel fordulnak a másik felé. Megérzik, ha rossz napunk van, és nem hagyják, hogy ne figyeljünk oda a szívünkre.
A házigazda Szőke András konferálta fel az első fellépőt, aki magabiztosan állt ki a színpadra,és az első dallam felcsendülése után kezével vezényelt a tömegnek. A nézők pedig lelkesen tapsolták végig a produkciót, a legvégén pedig a „jó volt” kiáltások szinte elvesztek a tapsviharban.
Szinte elveszni látszott az a pillanat, amikor a színpadról lelépő „művészhez” egyik társa odalép, és jó erősen magához szorítja, de akik látták, mind mosolyogva figyelték a jelenetet.
A délután bővelkedett színvonalas és látványos előadásokban, így többek között a színpadon láthattuk A helység kalapácsából készített darabot, palotást táncoló fiatalokat, és egy érdekes, jelnyelvvel tolmácsolt jelenetet is, melyeket végigkísért betegek és egészségesek tapsvihara.
Megható volt átélni és testközelből látni, ahogy a Down-szindrómás előadók izgatottan tűrögették ingujjukat fellépésük előtt, és volt valami szívet melengető a színpadra lépés előtti és utáni öleléseikben is. Van mit tanulni tőlük, akik végigizgulták társaik produkcióját, és mindig tudtak örülni a másik sikerének, őszinte mosollyal díjazva azt.
