Elhagyatott, régóta üzemen kívüli gyártócsarnok; egy épület, aminek a tulajdonos nem talál funkciót vagy nincs pénz a felújítására; növényzettel benőtt falmaradványok, amiknek már a létezéséről is megfeledkeztünk – legtöbbünk anélkül sétál el ezek mellett nap mint nap, hogy akár csak egy pillantásra méltatnánk őket. Olyanok, mint a Harry Potter-univerzum bűbájjal védett épületei: hiába állnak akár a legforgalmasabb útszakaszok mellett, a tekintetünk átsiklik rajtuk, mintha ott se lennének. Az urbexeseket azonban kínozza a kíváncsiság: vajon mi rejtőzhet a falak mögött?
Fotó: Ozsváth Gergely
Mi hajtja azokat, akik a veszélyekkel is dacolva bemerészkednek ezekbe az épületekbe? Ozsváth Gergelyt, a Hősök Mentháját kértük meg, hogy avasson be minket a városi felfedezők világába. Gergő fiatalon élte át először a felfedezés örömét: a kilencvenes évek első felében gyerekként az országból kivonult orosz katonák mögött üresen maradt létesítményekben játszottak a barátaival. Az akkor szerzett szép emlékek miatt később is megmaradt a kíváncsisága. Felnőtt fejjel már az is izgatta, hogy fotókon örökítse meg az egykor szebb napokat is megélt épületeket.
Egy-egy látogatást gyakran hetekig-hónapokig tartó felkészülés előz meg. Gergő fotókat gyűjt a helyszínről, elolvassa a fellelhető leírásokat, így amikor megérkezik a helyszínre, már jól ismeri a terepet, tudja, mire számíthat. Ez a kutatómunka emeli az élmény érzelmi értékét – hiszen olyan célt ér el, amin hosszú ideig dolgozott –, másrészt pedig csökkenti a kockázatot, mert ahogy arra ő is felhívja a figyelmet: az urbex gyakran veszélyes is lehet.
Fotó: Ozsváth Gergely
Az omladozó falak, a korhadó padlózat már önmagában is súlyos kockázatot jelent, de azt sem tudjuk előre felmérni, kikkel fogunk összefutni a kaland közben. Az elhagyatott épületeket időnként drogosok használják búvóhelyül, és ha őket rossz pillanatban találjuk, szinte garantált az összetűzés. Gergő beszámolt arról, hogy egy alkalommal egy elhagyatott belga metróállomáson futott bele egy drogtanyába – szerencséjére éppen nem tartózkodtak ott azok, akik oda életvitelszerűen berendezkedtek, így az egyértelmű jeleket látva ő is inkább gyorsan elhagyta a helyszínt. Pozitív ellenpéldaként mesélt arról, amit Grúziában tapasztalt. Itt sokan élnek úgy, hogy elhagyatott helyeket rendeznek be lakásként – a háború elől menekülők gyakran hosszú távra is beleragadnak ebbe az élethelyzetbe. A grúzok nyitottan fogadták a békés szándékú látogatókat, de Gergő szerint ez számít a ritkábbik esetnek.
Az urbex köré az elmúlt harminc évben széles közösség szerveződött – talán kicsit túlságosan is sokan érdeklődnek iránta. Az igazi urbexesek ugyanis tiszteletet tanúsítanak a felkeresett helyek iránt: nem tesznek kárt semmiben, nem emelnek el semmit, észrevétlenül jönnek-mennek. A szubkultúra azonban mára már a mainstream látómezejébe is bekerült: influenszerek készítenek részletes helyszínbejáró videókat, amikkel sokszázezres megtekintéseket zsebelnek be. Gergő szerint azonban az igazi urbexesek soha nem adják ki a helyeiket, mert pontosan tudják: ha ráirányítják a figyelmet egy-egy objektumra, azzal odacsődítik a felelőtlen vagy egyenesen rossz szándékú embereket is. Ez a szomorú trend világszerte megfigyelhető: az elhagyatott létesítmények, amik bejárható időkapszulaként magukba zárták a történelem egy pillanatát, sorra esnek el. Ami mozdítható, azt ellopják, ami pusztítható, azt rongálják.
Fotó: Ozsváth Gergely
Éppen a közösség túl nagyra növekedése az, ami a felelős felfedezők mozgásterét szűkíti. Egyre kevesebb az érintetlen helyszín, és éppen ezért felértékelődnek azok a fotók, amiket Mentha és más urbexesek is készítenek. Ezek már nemcsak emlékek, hanem kordokumentációk, amik az utolsó pillanatban örökítik meg egy elmúlt korszak maradványait – mielőtt a jelenkor emberei teljesen széthordanák azokat.
