A karácsonyfa-állítás, sok más keresztény szokáshoz hasonlóan, pogány eredetű. Az örökzöld növények már az ókorban is fontos szerepet játszottak, mivel a téli időszakban is az életet jelképezték. A hideg, szürke hónapokban azt az ígéretet hordozták, hogy a természet tavasszal újraéled. Az ókori Egyiptomban például pálmaágakat helyeztek ki a téli napforduló idején, Ré napisten felépülésének ünnepléseként.
A középkorban Európa egyes vidékein az örökzöldeknek mágikus erőt tulajdonítottak: úgy vélték, megvédik az embereket a boszorkányoktól, a betegségektől és a rossz szellemektől. Ezek a hiedelmek idővel bekerültek a keresztény hagyományok közé is. Karácsonykor a fa az Édenkert fáit szimbolizálta, és gyakran almákkal díszítették, amelyek a tiltott gyümölcsre utaltak.
A karácsony és a fenyőfa szoros kapcsolata a 15. század végén alakult ki. Ekkor a német keresztények kezdték el otthonaikban feldíszíteni a fákat. A hagyomány szerint Luther Márton volt az első, aki gyertyákat helyezett az örökzöld ágaira.
A reformáció terjedésével és a német diaszpóra vándorlásával a karácsonyfa-állítás szokása más országokban is elterjedt, sőt az európai telepesek Amerikába is magukkal vitték. Ennek ellenére sokan még hosszú ideig pogány eredetűnek tartották a feldíszített fákat.
Csak a 19. századra vált általánosan elfogadottá a karácsonyfa a keresztény világ nagy részén. Ebben jelentős szerepe volt annak, hogy az európai nemesi és uralkodói családok egyre több helyen állítottak karácsonyfát. A 20. században már köztereken is megjelentek az ünnepi fák, mára pedig külön iparág épült a fenyők és a karácsonyi díszek értékesítésére.
Fotó: Pixabay
