Riporterként elkövettem azt a hibát, hogy úgy léptem be a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékére, hogy nem sikerült az utcán hagyni minden sztereotípiámat a jazzel kapcsolatban. Hogy a jazz-zenészek valamilyen cinkos összeesküvés részesei, akik a zene védőszentjétől, Szent Cecíliától kapták a hangszereket, mégis az ördög kottájából játszák furfangos dallamaikat. Az egyetlen mentségem az volt, hogy az interjúra készülve előtte napokig jazz-zenészeket hallgattam, a dolgozószobám pedig fejben egy füstös New York-i klubbá változott, ahol a zenészek a világ terhét játsszák ki magukból.
„A jazz sokféle tud lenni. Fel is emelhet, meg is nevettethet, és akkor is mellénk ül, amikor szomorúak vagyunk. Az ereje abban van, hogy minden érzelmet képes előcsalogatni. De ez nem biztos, hogy mindig rossz. A pszichológusok is azt mondják, néha nem árt felidézni, képzeletben újra átélni a nehéz pillanatokat, mert abból az ember tanul és építkezhet. Szerintem a jazz alkalmas minden jó és rossz érzelemnek az előcsalogatására. Talán az őszintesége miatt.” – Mondta Borbély Mihály, akivel most ültünk le először beszélgetni és megosztottam ezt a gondolatomat, habár Veszprémben a Ruttner Jazz Klub koncertjén már találkoztunk, ahol három, még csak a húszas éveiket taposó növendékével együtt lépett fel. Akkor nem, de most megvolt a lehetőségem megkérni a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zenészt, hogy fejtse ki, hogyan értette, hogy a jazz a legőszintébb műfaj.
„Ha az ember színpadon áll, mindegy mit csinál, egy kicsit színész lesz belőle. De a legnagyobb színészek arról ismerszenek meg, hogy önmagukból hozzák elő a karaktert. Őszinték, mert akkor lesz hiteles az előadás. A zenében, főleg a jazzben ez ugyanígy működik. Amikor a színpadon állunk, magunkénak érezzük a zenét. A jazz pedig végtelen lehetőséget kínál arra, hogy még egy sztenderd dalt is a saját ízlésünkre, hangulatunkra formáljunk. Sőt, akár a dal közben reagáljunk a közönség hangulatára és annak megfelelően hajlítsuk jó irányba a zenét. A jazz nem olyan, hogy valaki egyszer megírta a szerzeményeket, a zenészek pedig alázatos szolgaként, minden hangjegyet betartva eljátsszák azt.”
A jazz-zenészek így lesznek alkotótársai a legnagyobb zeneszerzőknek, akik, mintha csak sorvezetőt adnának nekik, de ahogy Mihály is tartja, kétszer nem lehet ugyanúgy eljátszani egy dalt. Mindig egyszeri és megismételhetetlen. Ugyanaz másképpen szól hétfőn egy zeneakadémiai koncerten, mint szerdán egy jazz klubban. „Ez nagyon fontos abban a világban, amit ma élünk, ahol a kommunikáció már felgyorsult, ráadásul nyakunkon a mesterséges intelligencia. Ebben a zavarosban egy nagyon emberi dolog az, amit mi a jazz muzsikával csinálunk.”
Sőt, ugyanaz a jazz dal egészen másképp szólal meg Magyarországon, mint például Lengyelországban, vagy a Mediterráneumban, a jazz amerikai őshazájáról nem is beszélve – mélyedt bele még jobban Borbély Mihály ennek a zenei műfajnak a sokszínűségébe, amit ezek szerint földrajzi értelemben is tovább lehet szálazni. „Ha felmegyek a színpadra Magyarországon és úgy próbálom meg eljátszani a dalt, mintha egy new yorki klubban lennék, az a jazz paródiája is lehet. Én egy pomázi fiú vagyok, Budapest és Szentendre a legfontosabb élettereim, nem akarom elhitetni, hogy egy amerikai fickó vagyok.”
De akkor milyen a magyar jazz? – kapta meg a jogos kérdést a zenész. – „Sokféle.” – Érkezett a tömör válasz, de aztán a magyarázat sem maradt el, miszerint a magyar jazz nagyon erős népzenei, valamint roma gyökerekkel rendelkezik. Sok roma zenész, aki kávéházi cigánymuzsikán nőtt fel, végül a jazzben találta meg teljesen önmagát, gondoljunk csak Szakcsi Lakatos Bélára, Oláh Károlyra, vagy Tony Lakatosra, kezdte sorolni a pályatársak neveit Borbély Mihály. „Nehéz megmondani pontosan, hogy milyen a magyar jazz, mert nagyon színes a paletta, de a népzene és a cigány hagyományok egyértelműen formálták.”
Sőt, ezek a magyar zenei szubkultúrák a nemzetközi jazzre is hatással voltak. Chick Corea, Herbie Hancock, Keith Jarrett, világhírű jazz-zenészek egyaránt inspirálódtak a magyar népzenéből, elsősorban Bartókon keresztül, holott többségük még nem is élt, amikor a magyar zeneszerző és zenekutató már járta a falvakat, hogy összegyűjtsön minél többet a népzenei hagyományokból.
Ahogy Mihály beszélt a sokszínűségről, óhatatlanul visszakanyarodtunk a jazz születéséhez. New Orleans kaotikus, mégis termékeny zenei közegéhez, ahol az egykori afrikai rabszolgák kultúrájából megmaradt ritmusok, bluesos panaszdalok és európai harmóniák találkoztak a zeneiségben. Akkoriban a város utcáin vándorló bandák improvizációi formálták zenévé a káoszt, így lett a jazz a szabadság hangja, ami aztán meghódította Amerikát, majd az egész világot.
A jazz pedig sosem nyugodott meg. De hogy is lenne elvárható egy olyan műfajtól ezt, amikor a zene lételeme az improvizáció, a folyamatos változás és reagálás a társak és a közönség rezdüléseire! Nincs ez másképpen a társadalmi változásokkal szemben sem, amelyekre a jazz időről időre, mintha csak ritmust váltana a dobos, megadta a saját válaszát.
„A hatvanas évek free jazz forradalma sokak számára forradalminak tűnt, de a műfaj szellemiségéhez hűen új utakat nyitott. Az egyenletes ritmust elhagyták a zenészek, mindenki a saját üteme szerint játszott és így alkottak meg valami újat. De nem is a jazzről beszélnénk, ha nem vert volna ez a stílusirányzat is gyökeret.
A másik korszakalkotó momentum a jazz-rock megszületése volt, folytatta Mihály. A legtöbben Miles Davist tartják úttörőnek ebben, aki a legenda szerint megelégelte, hogy amíg ő kisebb klubokban játszik, Jimi Hendrixnek több ezer ember tapsol a színpad előtt. Davis így elvitte a jazzt olyan irányba, amiből egy eszméletlen lüktetésű zene jött létre. Igazi zenei forradalom, amiben benne volt a rock féktelensége, de nem engedett a jazz adta szabadságból és rögtönzésből sem.
Idővel aztán a világzenei szcéna egyre inkább felismerte, hogy a jazz egy olyan műfaj, ami nemcsak eltűri, hogy használják, sőt fuzionálják más műfajokkal, hanem egyenesen felajánlja magát. A jazz mindenhol a helyi kultúrára épül: a skandináv hangzás hűvös, a lengyelben Chopin melankóliája él tovább, a Balkán pedig a nagyzenekari energiát hozza. A jazz mindenhol gyökeret ereszt, ahol van lélek.
„Éljenek bárhol a világon a jazz-zenészek, az a jó, ha felfedezik, hogy miben erősek és arrafelé viszik el a zenélést. Ne azokat a jazz sztenderdeket játsszák csak, amit ötven évvel ezelőtt az amerikai zenészek is, hanem a saját zenéjüket akarják jazzbe oltani, vagy jazzt akarják ezekben kiemelni!”
Abban mégis megegyeznek a jazz-zenészek, hogy bár vannak fesztiválok is, általában mégis klubokba járnak fellépni. „A személyessége a műfajnak ezekben a klubokban marad meg.” – Magyarázta Mihály, hogy miért forrt össze a klubélettel a jazz műfaja. Korábban azt mondta, hogy egy jazzkoncerten a zenész és a zeneszerző kvázi alkotótársakká válnak, ahogy a színpadon hajlítják, formálják a leírt kottákat, mint egy alabamai kovácsmester a forró fémet a kohóban, de, hogy ezt hogyan vezénylik le egymás közt, az sokszor láthatatlan marad. Pedig a jazz-zenészek között megvannak azok a titkos összekacsintások, nonverbális jelek, ahogy a ritmusok között szlalomoznak együtt az improvizáció jegyében.
„Csibészesen” ahogy Borbély Mihály fogalmazott, amikor arról érdeklődtem, hogy mégis miről ismerszik meg a jó jazz-zenész. Hiszen egy hangszeren, ha kellő időt szentel rá az életéből valaki, meg tud tanulni játszani. Talán még a virtuóza is lehet, de, ha mindezt a megszerzett tudást a jazzben akarja kamatoztatni, még kevés az, ha zsigerileg ismeri az akkordok sorrendjét. A jazzhez kell a bátorság is. „Nagyon sok kiváló klasszikus zenész van, de ha improvizálni kell, akkor megijednek. Pedig nem ördögtől való dolog. Ha engednénk a gyerekeknek, hogy többször rögtönözzenek, vagy akár találjanak ki saját dallamot, azzal még közelebb tudnánk hozni őket a zenéhez. Itt van Mozart, Beethoven, Bach, akik megalkották a nagy műveket, de ha azt mondanánk a gyerekeknek, hogy ugyanazokból a zenei szavakból alkossanak meg ők is, kezdetben csak egyszerű dallamokat, akkor ők is kis Mozartnak éreznék magukat. Ez a jazz-oktatásnál működik és szerintem működne máshol is.”
A Jazz Tanszéken Borbély Mihály számos olyan fiatallal foglalkozik, akikben megvan ez a csibészség. A próbatermi foglalkozások mellett pedig időről időre közös koncerteket is adnak. Amikor Veszprémben a Ruttner-házban léptek fel, két szám között elárulták a közönségnek, mint kulisszatitkot, hogy az a quartett, amivel a Királynék városába érkeztek, még teljesen új volt nekik. Habár külön-külön mindenki zenélt már egymással, közösen akkor léptek fel először, ráadásul ezt a koncertet csupán egyetlen közös próba előzte meg.
„A jazz olyan, mint egy jól kivitelezett focitámadás. Lehet gyakorolni, de éles helyzetben minden a pillanaton múlik. Zenészként is gyakorolhatunk bármennyit, de hogy hogyan fog szólni a színpadon, azt meghatározza a hely, a környezet, a közönség összetétele és az ő reakcióik is.”
Márpedig a jazznek értő közönsége van. Vagy legalábbis érdeklődő. Bár ez a közönség némileg szűkül Mihály szerint, de aki ott marad a klubokban, az a minőségi közönséget erősíti. „Szentendrén huszonegyedik éve működik egy jazz klub, ahol quartettemmel lépek fel hétről hétre. Amikor elindult, rengetegen voltak. Aztán volt időszak, amikor olyan volt, mintha egy családnak játszottunk volna. Később megint többen kezdték látogatni a klubot. Az a fontos, hogy amikor úgy érzed, nem sok értelme van folytatni, akkor sem szabad abba hagyni, mert aztán újra felvenni a hangszert sokkal nehezebb lesz, mint először. Ki kell tartani, mert az igényes művészetre mindig lesz kereslet. Néha kevesebb, néha több, de megszűnni nem fog sosem az érdeklődés. Sokan mondják, hogy meg kell találni a közönséget – szerintem nem. Nem azért születtem a világra, hogy keressem a közönséget. Én azokat szeretném megtalálni, akiket érdekel az én mondanivalóm. Mint egy író, aki, ha abban a szellemben írja a könyvét, hogy ez a mondat biztos tetszeni fog az olvasónak, akkor az a könyv nem lesz jó. Kell az alázat, de keretek közt. Én, amit jónak tartok, azzal szeretnék hatni a közönségre.”
Borbély Mihály ezt a szellemiséget próbálja átadni növendékeinek és zenésztársainak is. Az interjú közben egy ponton úgy hivatkoztam rá, mint a jazz magyarországi nagykövetére, amit bár túlzó jelzőnek talált, de abban értelemben mégis igaz rá és mindenki másra, aki jazznek szentelte zenei tehetségét, hogy alázatosan, de nem a fal mellé bújva kell szolgálni a műfajt. „Fontos, hogy legyünk szakmailag tisztességesek, tanuljuk meg minél jobban a hangszereket, de közben keressük azokat a gondolatokat magunkban, amikre azt mondjuk, filozófiailag és érzelmileg ott a helyük a zenében.”
És mivel a jazzt, ahogy megismertük, a közönség is formálja, Borbély Mihály egyszerűen csak nyitott közönséget kíván magának és zenésztársainak. Akik megbecsülik azt, hogy a zenész eljött és megnyílik nekik, akit a játékán keresztül tudnak megismerni és mögé tudnak látni annak a fekete és fehér véleménypárnak, hogy tetszett, vagy sem.
A jazz világába sosem késő belépni közönségként. Ahogy egy idős, hetven év körüli hölgy esetében is történt, akivel Borbély Mihály pár éve találkozott egy vidéki klubkoncerten. „Odajött a végén és szinte meghatottan mondta, ő még sosem volt ezelőtt jazz-koncerten és nagyon sajnálja, hogy úgy eltelt az élete, hogy a jazz nem volt része. De nem életszerű, hogy ő elkezdjen ennyi idősen koncertekre járni. De miért lenne az?”
A jazz akkor él, ha a zenész megnyílik, a közönség pedig befogad. Borbély Mihály szerint ez az egyszerű, mégis sebezhető gesztus tartja életben a műfajt.
Borbély Mihály Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas szaxofonos, klarinétművész, zeneszerző és egyetemi tanár, a magyar jazz és világzene kiemelkedő alakja. Pomázon nőtt fel, zenei pályája a klasszikus alapok után a jazz, a kortárs zene, valamint a magyar és balkáni népzenék felé nyílt meg. A nyolcvanas évektől fontos formációk tagja és vezetője: játszott a Vujicsics együttessel, a Dresch Mihállyal közös projektekben, több saját kvartettet alapított, és rendszeres fellépője a nemzetközi jazzszcénának. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének pedagógusa, generációk tanára, aki az improvizáció szabadságát és a személyes, őszinte megszólalást állítja középpontba. Művészetét a stílusok közötti átjárás, a hagyományok mély ismerete és a folyamatos megújulás jellemzi.
