A szánhúzó kutyák a történelem hajnala óta a mindennapok részei Alaszkában. Az észak-amerikai területre huszonötezer évvel ezelőtt érkeztek meg az első emberek az akkor még létező Bering-földhídon át, Szibéria felől, és hozták magukkal azokat a kutyákat is, amelyektől a későbbi szánhúzók származnak. A kutatók becslései szerint nagyjából háromezer évvel ezelőtt kezdték el az őslakosok szánok vontatására használni az ebeket: az inuitok a vadászatokra magukkal vitték a kutyáikat, akik a zsákmány becserkészésében segédkeztek, és ha már ott voltak, az elejtett, nagytestű, nehezen mozgatható vadak hazaszállítására is befogták őket.
Ettől kezdve a szánhúzó kutyák a mindennapok részévé váltak az északi közösségekben: a klasszikus tehervonó állatok híján őket alkalmazták a szállítási feladatokra. Az évezredek során olyan, a hideget jól tűrő, erős, robosztus testfelépítésű fajtákat tenyészettek ki erre a célra, mint az alaszkai malamut.
A kutyákat tehát eleinte szükségszerűségből, a túlélés érdekében fogták be a szánok elé, és aztán évezredeken keresztül látták el ezt a feladatot: még a 19. századi nagy aranyláz idején is a kutyás szán volt a legfontosabb közlekedési eszköz Alaszkában.
A szánhúzás pontosan száz évvel ezelőtt vált sporttá. 1925 januárjában a nyugat-alaszkai Nome városában diftériajárvány tört ki, az oltóanyagért azonban ezer kilométert kellett utazni – ezt a távot a tél közepén csak kutyaszánnal lehetett megtenni. Húsz hajtó és mintegy százötven kutya indult útnak és futott versenyt az idővel, hogy beszerezze az oltóanyagot és megmentse a települést a tomboló járványtól. Hőstettük “Szérumfutás” néven vonult be a történelembe, és ezáltal került a figyelem középpontjába a szánhúzó kutyák rendkívüli teljesítménye.
Szánhúzó versenyeket már a 20. század elejétől kezdve rendeztek, a Szérumfutás után azonban megnőtt az érdeklődés a sportág iránt. A legkeményebb megmérettetést, az Iditarod nevű versenyt 1973-ban alapították: a hajtóknak és kutyáiknak közel ezer mérföldet, vagyis nagyságrendileg 1500 kilométert kell teljesíteniük az alaszkai Anchorage és Nome városok között. A verseny útvonalát évszázadok óta használt szánhúzó ösvényekből és az aranyláz során kialakított útvonalakból fonták össze.
Az Iditarod kemény kihívás elé állítja mind a hajtókat, mind kutyáikat. Nemcsak a hatalmas távolság miatt, hanem a nehéz domborzat (hegyvonulatokon, befagyott folyókon kell átkelni) és a kegyetlen időjárás miatt is (a verseny során nem ritka a mínusz negyven-ötven fokos hőmérséklet és gyakori a viharos erejű, csípős téli szél). Mindez a vadonban, a civilizációtól távol zajlik, ahol a legkisebb hiba is végzetesnek bizonyulhat.
Ez nem csak drámai megfogalmazás: szinte minden évben életét veszti néhány kutya – az állatvédő világszervezet, a PETA adatai szerint az 1973-as első verseny óta több mint 150 áldozatot szedett az Iditarod. A leggyakoribb halálokok az aspirációs tüdőgyulladás, a túlterhelés miatt bekövetkező szívmegállás és a balesetek. Ugyan a verseny során folyamatosak az állatorvosi ellenőrzések, az állatvédő szervezetek érvelése szerint pusztán a versenyen való részvétel is állatkínzásnak minősül, a kutyákat szükségtelenül teszik ki az embertelen körülményeknek, miközben teljesítőképességük maximumát hajtják ki belőlük.
Ugyan a magyar tél kevésbé embert- (és kutyát-) próbáló, mint az alaszkai, itthon is sokat tehetünk azért, hogy kedvenceinknek jól essen a szabadban mozgás a hideg hónapokban. Koska Hedvigtől, au Állatorvostudományi Egyetem Állatvédelmi Jogi, Elemző-és Módszertani Központ vezető-helyettesétől kértünk tanácsot.
“A rövidszőrű kutyáknak a téli futás igazi öröm lehet, de fontos számukra a megfelelő védelem biztosítása. Első lépésként érdemes olyan kutyaruhát választani, amely nem akadályozza a mozgásban, mégis szigeteli a testet. A tappancsok védelme ugyancsak kulcsfontosságú: a hideg, sózott utak és a jeges felület irritációt vagy sérüléseket okozhatnak, ezért vagy védőkrém, vagy kutyacipő használata ajánlott. Emellett nagyon lényeges a fokozatos bemelegítés és a tempóhoz igazított edzés. A futás előtt és után is figyeljünk a kutya komfortjára: indulás előtt legyen száraz, meleg helyen, hazaérkezés után pedig töröljük meg a szőrét, lábát! Ha azt látjuk, hogy a kutya reszket, felemeli a mancsát vagy lassul, ez annak a jele, hogy fázik, ilyenkor azonnal érdemes visszavenni a tempóból vagy hazatérni!
Még a hideget jól tűrő fajták esetében sem szabad abba a tévhitbe esni, hogy számukra a téli futás teljesen kockázatmentes. A tappancsvédelem számukra is lényeges, hiszen a só és a jég az ő mancsukat is ugyanúgy károsíthatja. Emellett a nagytestű, nehezebb kutyáknál a jeges talaj nagyobb sérülésveszéllyel járhat, ezért érdemes kerülni a csúszós szakaszokat. Figyeljünk a túlfűtött lakásból való hirtelen ki-be lépésre, mert a nagy hőingadozás megterhelheti a szervezetet! Mozgás után hagyjunk időt arra, hogy visszamelegedjenek, és ne feküdjenek le azonnal hideg felületre! Általánosságban igaz, hogy a táplálkozásnál is érdemes szem előtt tartani, hogy télen több energiát használ fel a szervezetük, ezért szükség lehet minimális étrendi módosításra. A legfontosabb pedig: mindig a kutya jelzéseit figyeljük, fajtától függetlenül. Ha lassul, elfárad vagy a viselkedése megváltozik, az annak a jele, hogy ideje pihenőt tartani, még akkor is, ha egyébként imádja a hideget.”

