Steigervald Krisztián először is tisztázta annak az öt generációnak az ismérvét, amelyekről szó esett később az előadásában.
A veteránok 1928 és 1945 között születtek, utánuk jönnek a baby boomerek (1946–64), aztán az X-esek (1965–79), majd az Y-osok, (1980–94), végül a Z generáció tagjai (1995–2009) és az Alfák (2010-től).
A kutató távolról közelítette a témát, mint kifejtette, pszichológiai, biológiai, szociológiai kérdések is felmerülnek a generációs témakörben, s valahogy úgy kell elképzelni a megközelítést, mint amikor egy helikopterrel elrugaszkodunk, s a Föld fölé szállunk, hogy onnan tekintsünk szét. Steigervald tisztázta, a generáció ugyanis nem az egyénről szól, a generációs megközelítés egy össztársadalmi megközelítés, egyfajta helikopter nézőpont. Vagyis nem lehet összehasonlítani két embert a generációja alapján, de az elmondható, hogy az X-esek idején egyre több háztartásban megjelent a televízió, így a gyerekeket már audiovizuálisan tudták nevelni. S bár nem volt egésznap műsor, de itt már megkülönböztethetjük az X-esek gyermekkorát a szüleikétől.
Miközben nem az egyénről szól a történet, mégis mindenkinek a viselkedésében fellelhető néhány olyan elem, amely csak bizonyos generáció sajátja. De mi az alapvető működésünk lényege? A kutató szerint az egonk, ami egy összetett fogalom, és rengeteg dolog meghatározza. Kezdődik a DNS-sel, amelynek összetételébe természetesen nincsen beleszólásunk. S ami még meghatározó, az a mikro- és makrokörnyezet.
Milyen mintákat hozunk otthonról?Milyen értékeket, attitűdöket adtak át?
A közönség megdöbbenéssel fogadta a tényt, miszerint a gyermek idegrendszere tizenkétéves korában lesz olyan fejlettségű, ami a racionális gondolkodáshoz szükséges. Így addig hatványozottan fontos, hogy milyen tapasztalatok érnek. Vagyis amikor a szülő számtalanszor elmondja a gyermekének, hogy takarítsa ki a szobáját, a gyermek nem tudja feltétlenül racionálisan megérteni, hiszen nincsen kész az idegrendszere.
Steigervald feltette a kérdést a közönségnek, hogy amikor otthon vannak, vajon átviszik-e a telefonjukat az egyik szobából a másikba, amikor „közlekednek”? Amennyiben igen, annyiban ők függők. S amikor a gyermek azt látja, hogy a szülőnek van valami, ami annyira fontos, hogy még a hálóból a nappaliba is a kezében tartva szorongatja, akkor a kisgyermek, aki folyamatosan az anyukájával szeretne lenni, azt látja, hogy anyu még a mobilt is magával viszi, de őt nem. Ebből arra következtethet, hogy ő kevésbé fontos. Ez a példa ma sok gyermek fejlődését befolyásolja, de például a baby boomerek ilyet történetet nem tudnának mesélni, hiszen a szüleik maximum a vezetékes telefon zsinórjának a terjedési körében tudtak sétálgatni. Vagyis a baby boomer szülei nem mondhatják erre azt, hogy ők milyen tudatosak voltak, hiszen mások voltak a körülmények, más volt a „normális”. Még egy gyermek sem született telefonnal a kezében, így hát valaki bizonyosan odaadta nekik…
És akkor ott van a makrokörnyezet is, a külső körülmények, a társadalom, s az, hogy a társadalom számára mi a norma, s miként tudjuk azzal elfogadtatni magunkat?
Steigervald egy személyes példával érzékeltette, milyen óriási eltérések vannak egyes korszakok normalitásai között. Krisztián a hetvenes évek elején volt gyermek, s minden szombaton az volt a program, hogy a reggeli kötelező családi bevásárlást miután elintézte, egész délelőtt tévét nézhetett. Amikor ezt megtudta az 1922-ben született nagyszülője, azt mondta: ebből a gyerekből soha nem lesz semmi.
Az ego, a mikro-és makrokörnyezet határozza meg, mit tanulunk meg a világból, beletesszük az idő dimenziójába, és ez lesz a generáció. Azonos időben született emberek összessége, akik körülbelül azonos világban tanulnak meg élni.
Egykor sokan Dr. Spock nevelési elveit adták tovább, mert az volt a „normális”. Egy baj volt Dr. Spock-kal, vélekedett Krisztián, mégpedig az, hogy utálta a gyerekeket. Születésüknél fogva gonosznak tartotta őket, ezt nyilatkozta az amerikai gyermekorvos.
Mondott ennél „szebbeket” is, például hogy a szülőnek nemcsak feladata, hanem kötelessége kiverni a gyerekből a gonoszt. Ez volt az eszközrendszer, a szülők ekkor is a legjobbat akarták a gyermeküknek.
A fel kell-e venni a gyermeket, ha sír?, és a minek felvenni, hisz erősödik a tüdeje?, szintén szemléletes példák arra, hogyan változott a felfogás, és melyik vezet a biztonságos kötődés kialakulásához…
S hogy miért is fontos mindezzel tisztában lennünk? Sok ok van, ilyen például a munkaerőpiac is, ahol a különféle szocializációs közegek „megélői” találkoznak, és voltaképpen nem tudnak együtt dolgozni, mert egészen más világokból érkeztek. A baby boomerek ahhoz szoktak, hogy a várakozás jó dolog, mert valami jó sülhet ki belőle, még ha évek múlva is, ezzel szemben a Z generáció képviselői nem lesznek motiváltak egy olyan mondattól, hogy öt év múlva esetleg feljebb léphetnek a ranglétrán. Inkább továbbállnak.
De ha a különféle generációk megértik, és elfogadják, hogy teljesen más helyzetben nőttek fel, mást hoztak magukkal, akkor elkezdhetnek közelíteni egymáshoz, elfogadással, nyitottsággal, a munkaerőpiacon pedig szakemberek segítségével minél több közös nevezőt kialakíthatnak.
Amikor a COVID alatt elsősorban az idősebb generációk felvásárolták a boltból a lisztet, és bespájzoltak, a fiatalok nevettek, hogy mire a nagy készültség. Hiszen a mai ifjabbak (szerencsére) nem éltek háborúban, nem tudják, milyen az, amikor egy élelmiszerből hiány van és várni kell.
Steigervald nem minősítette egyik vagy másik generációs jelenséget, és arra biztat mindenkit, hogy ne előítélettel forduljunk egymás felé, hanem elfogadással, hiszen különféle „élményanyagokból” érkeztünk.
