Ha a kedves Olvasó a cikk elolvasása után feloldja telefonján a képernyőzárat, valószínűleg ott lesz a kijelző felső sorában egy kis harangikon, jelezvén, hogy aktív a digitális ébresztőóra funkció a készüléken. Vagy, ha belép valamelyik közösségi média alkalmazásba, szintén egy harang melletti apró piros szám jelzi, hogy hány új értesítése érkezett a fiókjának aktivitásáról. De kilépve a digitális dimenzióból az offline térbe, a legtöbb lakóházon a postaláda mellett egy haranggal jelzett nyomógomb mutatja, hogy mit érdemes megnyomni ahhoz, hogy az ott lakó a csengő hangjára ajtót nyisson a látogatónak.
A szimbolikus harang olyan egyetemes jelképe lett a figyelemfelhívásnak, ami a Távol-Kelettől a nyugati világ minden országáig jelen van. De, mint minden olyan látszólag apró dolognak is, ami átszövi a társadalmak mindennapjait, a harangjelzésnek is megvan az eredete. Ezt viszont még nem a kereszténység gyökereinél kell keresni, bár kétségkívül Európába az első szerzetesrendek hozták el, amire mindjárt ki is térünk Kulcsár Dávid atya történelmi útikalauzának segítségével. Az első harangokat, vagyis inkább az első fémötvözetből készült öblös hangképző eszközöket az ókori Kínában használták különböző vallási szertartások során. Európában valamikor a középkor hajnalán kezdték el tudatosan használni a kisebb harangokat, kezdetben az akkoriban kialakuló szerzetesközösségek. Szent Benedek volt az első, aki összegyűjtötte a Róma környéki erdőkben élő remetéket, hogy aztán közösséggé kovácsolja őket, akik immáron szigorú rutin szerint élték az életüket, amiben minden egyes nap megvolt a pontos helye és ideje az imáknak. Ezeket az alkalmakat pedig harangszóval jelezték a szerzeteseknek.
A kereszténység térnyerésével együtt aztán a harangszó is kezdett egyre távolabb hallatszódni a kolostorok falainál. A világi hívőket az első templomtornyokba épített harangok megszólaltatásával emlékeztették, hogy ne feledkezzenek meg a napi imádságról.
Az egyik legismertebb magyar legenda is erről szól, aminek máig mindenki fültanúja lehet, amikor délben megszólalnak a templomok harangjai. A közös kulturális emlékezetünk szerint azelőtt tisztelegve, amikor 1456-ban Nándorfehérvárnál a keresztény magyarok legyőzték a török sereget. A történelmi tények viszont némileg árnyalják ezt a történetet. Valójában Callixtus pápa már az ütközet előtt kiadta a dekrétumot, hogy a keresztény országokban minden nap harangszóval hívják a híveket imádkozni mindazokért, akik a muszlimok ellen indulnak csatába. Mivel akkoriban jobbhíján a futárok sebességén múlott, hogy milyen gyorsan terjed egy hír, mire eljutott mindenhova, a magyarok már legyőzték a többszörös túlerőben lévő törököket a mai Belgrádnál. Így kötődött össze mégis a déli harangszó a nándorfehérvári győzelemmel.
Idővel a harangok vallási hívószava mellé számos világi funkció is társult. Tűzvészek és árvizek esetén is félreverték őket, de akkor is, amikor közeledni látszott egy nagyobb zivatar. Az akkori vélekedés szerint ugyanis a harangszó által keltett rezgésektől a felhőkben nem tudott jég képződni, így pedig a harangszótól várták az emberek, hogy megvédje terményeiket a pusztítástól.
Kulcsár Dávid atya saját magát hobbi harangrajongónak tartja, habár az a tudás, amit az évek alatt felhalmozott a harangokról, javarészt saját kutatómunkájának köszönhetően, a „hobbi” jelzőt elhomályosítja, főleg, amikor elkezdi mesélni a különböző történeteket a harangtornyok lakóiról. Hogy hova vezethető vissza a veszprémi pap ilyen, már-már szenvedélyes kötődése a harangokhoz, azt ő maga sem tudja egy konkrét élményhez, vagy harangszóhoz kötni. Csupán arra emlékszik, hogy gyermekkorában, amikor nagyszülei udvarán játszott egy Pápa melletti kis faluban, sok másik gyerekkel és a felnőttekkel ellentétben neki mindig feltűnt a falu templomának harangja, amikor az megszólalt. A figyelemből idővel érdeklődés lett. Dávid atya pedig még bőven azelőtt, hogy pappá szentelték volna, autodidakta módon belekezdett egy olyan országos kutatómunkába, amivel egyfelől csillapíthatta a saját információéhségét a harangokról, másrészről hozzájárult egy olyan tudásbázis létrehozásához, ami több száz magyar harangot és azok történetét dokumentálja. Nyári szünetben ezért gyakran nem a strandok felé vette az irányt, hanem az ország különféle szegleteit célozta meg, hogy megkeresse a templomtornyokban lakó harangokat, dokumentálja a hangjukat – amiket aztán a Youtube-ra is feltöltött – és megismerjen minden apró részletet a történetükről.
Talán a véletlenek szerencsés összjátékának, de sokkal inkább az isteni gondviselésnek köszönhetően ezt a tudását sok évvel később a Veszprémi Főegyházmegye újkori legnagyobb építkezésén tudta kamatoztatni, amikor a Királynék városában 2022-ben elkezdődött a Várban található egyházi épületeknek, beleértve a templomoknak is az átfogó felújítása. Ez a munka pedig a Szent Mihály Főszékesegyházat és annak harangjait is érintette. Közülük a legidősebb kereken háromszáz éves. „Öreg Mihálynak” szokták nevezni és 1725 óta nem hagyta el a tornyot. Közben átélt tűzvészeket, a torony teljes átépítését és a világháborúk borzalmait is, ahol nemcsak az épületekbe csapódó gránátok fenyegették a harangokat, hanem az a politikai rendelet is, ami kimondta, a mozdítható harangokat össze kell gyűjteni a templomokból, hogy fegyvereket, elsősorban ágyúkat önthessenek belőlük. Az I. világháború idején Magyarország harangjainak kétharmada jutott erre a sorsra, köztük a székesegyház öt harangja. Kivéve Öreg Mihályt, ami így idővel magának tudhatta a címet, hogy ő lett Magyarország legnagyobb, legrégebb óta ugyanabban a toronyban lakó harangja a maga közel 3500 kilogrammos súlyával és 178 centiméteres alsó átmérőjével.
Az államszocializmus éveiben az egyház üldöztetése miatt sokáig esély sem nyílt arra, hogy pótolják a veszprémi székesegyházból elszállított harangokat. Erre csak az 1970-es években került sor, viszont akkor a jószándék mellé egy komoly hiba is társult.
Nem véletlenül hívják harangjátéknak azt, amikor több harang egyszerre szólal meg. Egy monumentális, mélyen szóló koncert az éterben, zenekari árok helyett a tornyokból. A székesegyház új harangjai viszont hangzásukat tekintve nem illeszkedtek egymás hangsorába, így pedig Veszprémben, ahol a helyi mondás szerint állandóan fúj a szél és harangoznak, elveszett az a harmónia, amit a különböző méretű és hangú harangok együttes játéka nyújtani tudna.
„A fizikai törvényszerűségből adódóan, minél nagyobb tömegű egy harang, annál mélyebb, erősebb hangja van. Emellett viszont, amikor az öntödében kialakítják a harangformát, sokat lehet alakítani a hangzásán és hangszínén attól függően, hogy a harang palástján milyen bordaíveket formáznak meg.” – Kezdte Dávid atya a harangok hangzásának bemutatását. „Az sem mindegy, hogy a harangnyelv, vagy egy erre alkalmas kalapács hol üti meg a palástot, a harang felső részét. Minden harangnak van egy alaphangja, ez olyan, mint amikor a zongorán leütünk egyetlen billentyűt. Az emberi fül általában ezt hallja, erre összpontosítunk, de ezen kívül számos másik hangot képes megidézni egy harang, a lágyabbaktól az egészen éles hangokig, széles a skála.”
Kulcsár Dávid ezért még nagyobb lelkesedéssel csatlakozott ahhoz a munkához, ami nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint, hogy kiemeljék a háromszáz éve egyhelyben lévő nagyharangot, hogy felújítás céljából elszállítsák egy innsbrucki öntödébe, ahonnan öt új, hangzásukban immáron egymás testvérének számító haranggal együtt térjen vissza Veszprémbe, a székesegyház közel ötven méter magas északi tornyába.
A harangöntés tudománya nem a huszonegyedik századi ember sajátja. Évszázados múltra tekint vissza. Talán ezért is, de ma már nem gyakran hoznak létre új harangöntödéket. Amelyek viszont működnek, azok sokszor több generációt felölelő történelemmel büszkélkedhetnek. Pont úgy, ahogy az az innsbrucki családi vállalkozás is, ahová elszállították Öreg Mihályt, miután egy mérnöki bravúrnak számító megoldással sikerült épségben kiemelni a toronyból úgy, hogy az ablak szélei csupán két-két centiméterrel voltak szélesebbek, mint a harang.
Habár Magyarországon a két világháború közti időszakot a harangöntés fénykorának is lehet nevezni, mára csak egy kisebb manufaktúra működik Őrbottyánban. Ez pedig kevésnek bizonyult adottságaiban ahhoz a feladathoz, amit a székesegyház harangjai megköveteltek. Pedig a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején még Veszprémben is működött harangöntő üzem. Előbbit Gloger Sándor, utóbbit pedig a költővel névrokon Tóth Árpád üzemeltette. Az ő emlékét viszont nemcsak régi levéltári adatok és Dávid atya őrzik; a város két templomában, a Regina Mundiban és a Károly-templomban a mai napig az általa öntött harangok szólalnak meg. Ráadásul ezek a mester már-már művészi vénájáról is árulkodnak. Ironikus módon viszont ezek a díszítések legtöbbször csak a tornyokban lakó denevérek és galambok előtt ismertek.
„A harangok lényegében ugyanolyan liturgikus tárgyak, mint amelyek a templom falain belül vannak. Az a funkciójuk, hogy hangjukkal Istenre tereljék a gondolatainkat. Éppen ezért a valójában Istennek készülnek. A keresztény katolikus kultúrkörben pedig fontos, hogy ami Isten dicsőségére készül, abba a legjobb tudásunkat tegyük bele. Ez alól az esztétikai érzék sem kivétel.” – Magyarázta Dávid atya azt, hogy miért szentelnek külön figyelmet arra, hogy a harangokba rajzolt motívumok, feliratok is olyan művészi értékkel bírjanak, mintha az az oltár fölött lenne felfüggesztve, mindenki által jól látható helyen. „A párizsi Notre-Dame tűzvésze után, amikor elkezdték rendbe hozni a megrongálódott templomot, a restaurátorok megdöbbentek, hogy a különböző díszítőelemek olyan helyeken is precízen ki vannak faragva, ahol egyébként nem láthatók a hívek szemszögéből. Az elődök, főleg a gótikában mégis törekedtek erre, hiszen Istennek szentelt munkán dolgoztak. Ugyanez igaz a harangok készítésére is.”
Az innsbrucki öntödét is egy mélyen hívő, katolikus család vezeti már több generáció óta. Az ő kezük munkáját dicséri Öreg Mihály felújítása is, ami során több héten át 800 Celsius fokos kohóban hevítették, valamint közben megöntötték az öt másik harangot is.
A harangkészítés folyamata is végtelenül precíz munkát követel meg már a legelső lépéstől.
Elsőként agyagból készítik el az öntőformát, ahol már gondosan ügyelnek, hogy a korábban említett bordázást is kialakítsák. Erre a formára kerül egy úgynevezett álharang, ami már magán viseli azoknak a motívumoknak, feliratoknak a negatívját, amik a kiöntött harangra kerülnek. Végül az öntőforma és az álharang közé engedik a forró olvadt fémet a harangkészítés utolsó fázisaként.
A templomi harangok spiritualitása szempontjából fontos, hogy mindegyikük hordoz egy egyedi motívumot. Egy, a méretükhöz képest apró jelképet, ami a védőszentjüket ábrázolja. Veszprémben a háromszáz éves nagyharangot a Szentháromság tiszteletére szentelték, sorban a második legnagyobbnak Szent Mihály a védőszentje, a többi harangon pedig megjelenik Boldog Gizella, Szent Anna, Szent György és Boldog Bódi Mária Magdolna, akit idén szeptemberben emelt a katolikus egyház a boldogok sorába. Az ő sziluettjeik mind megtalálhatók az öntvényeken.
„A harangok különböző hangjai segítenek abban is, hogy a különböző liturgikus időszakban a hívők jobban el tudjanak mélyedni az ünnepben és az ahhoz társuló hittitokban. Éppen ezért böjti időszakban, vagy éppen egy temetés alkalmával a melankolikusabb, a mélyebb hangú harangokat szólaltatják meg a templomokban. Örömteli eseménykor pedig vidámabb hangzást varázsolnak elő, a harangok által nyújtani képes széles zenei skálán játszva.” – Mesélte a haranghangok sokféleségéről Dávid atya.
A hangjuk pedig képes előidézni azt is, hogy valakinek az élete teljes fordulatot vegyen. Egy ilyen eset Veszprémben is megtörtént, amit Kulcsár Dávid atya személyesen az érintettől hallott. A Regina Mundi templom harangjai éppen misére hívták az embereket, amikor egy veszprémi hölgy csupán ennek hatására követte a misére igyekvőket.
„Ahogy mesélte, éppen a buszt várta a megállóban, amikor megszólaltak a harangok. Látta bemenni az embereket a templomba és elöntötte egy érzés, hogy neki is követnie kell őket, pedig hosszú ideje nem gyakorolta már a hitet. Azóta rendszeres templomba járó lett a hölgy.”
Szó volt a harangok figyelemfelhívó funkciójáról a világi életben, a liturgikus szerepükről az egyház mindennapjaiban, de van egy harmadik szerepük is, ahogy az utóbbi példa mutatja: képesek megszólítani szavak nélkül is az embereket és Isten felé terelni a gondolataikat.
A harangok tehát szorosan hozzátartoznak a vallásossághoz és a veszprémi identitáshoz. Hangjuk egyfajta láthatatlan hidat ácsol, a kereszténység és a helyi értékek között, amire érdemes odafigyelni, ahogy Kulcsár Dávid atya is tette gyerekkorában, hiszen sosem lehet tudni, hogy milyen személyes belső felismeréseket képesek előidézni.
