„Nem túl szép mesével készülök Németországról, de szükséges elmondani.” – Kezdte előadását Oliver Lembcke a veszprémi MCC-ben, aki rögtön hozzátette, nagyra értékeli, hogy a magyarok irányából ilyen nagy a nyitottság Németország és a német emberek felé – többek közt a Magyar-Német Intézet aktivitásának köszönhetően – sajnos ezt fordítva nem tudja elmondani.
A fogalom, amivel a német társadalmat jelenleg leginkább lehet jellemezni, az a „Kulturkampf” azaz kultúraharc. Ennek pedig számos vetülete van, amire részletesen ki is tért az előadásában, abban viszont mindegyik megegyezik, hogy ezek a harcok az értékrendek és az önazonosság témáiban zajlanak. Ebben a dimenzióban pedig nem igazán lehet kompromisszumokra jutni. Amíg például jogi, vagy pénzbeli kérdésekben, ha távol is, de létezik egy legkisebb közös többszörös, addig ezekben a zsigeri világnézeti ellentétekben nem létezik ilyen, a szakadék pedig egyre csak mélyül, néha mesterséges rásegítéssel is.
Ezeknek a konfliktusoknak az eredőjét sokszor a társadalom perifériáján kell keresni, majd onnan növik ki magukat, hogy aztán meghatározó témái legyenek a német közbeszédnek.
Lembcke öt ilyen kibékíthetetlen törésvonalat is felsorolt: a vallás és a szekularizáció; a migráció támogatása és ellenzése, a nem és identitás kérdésköre, az emlékezéskultúra (Erinnerungskultur) és a német történelem értelmezése, valamint a szólásszabadság megkérdőjelezhető állapota.
Ezek konkrét „Triggerpunktokban” is megjelennek, azaz olyan társadalmi kérdésekben, amikre, ha a válaszok különbözőek, az leginkább feldühíti a német embereket.
Ilyen például, hogy kapjanak-e előjogokat a kisebbséghez tartozó emberek, ideértve a migránsokat is. Régen a közfelfogás az volt, hogy ezt kizárólag az eredményekhez – iskolázottság például – kötötték, ma viszont már a kvótafelfogás átvette a vezérszálat.
A normalitás képviselői nem tudnak Németországban sem mit kezdeni azzal, amikor a transzneműek és az ő politikai érdekképviseletük saját mosdókért lobbiznak, de ide kapcsolódik az is, amikor az ultraliberális Zöldek pártja benyújtott egy olyan javaslatot, hogy az országban egységesen a csütörtök húsmentes nap legyen.
A professzor megemlítette, a német társadalom annyira ki van élezve ezekre az ellentétekre, hogy már a különböző buborékokon belül is kialakulhatnak harcok, mint például a feministáknál, ahol jelenleg is heves vita tárgyát képezi, hogy a vérbeli feminista végtére is a nők jogaiért küzd, vagy azért, hogy a férfiakból is lehessen nő.
Németország eljutott oda, hogy már saját nyelvük a három nemmel – férfi, nő és semleges – der, die, das – is megnehezíti, hogy valaki, például egy olyan egyetemi tanár, mint Olivier Lembcke politikailag korrekt módon tudjon megszólalni. Veszprémi előadásában megjegyezte, Magyarországon nyugodtan köszöntheti úgy a hallgatóságot, hogy „hölgyeim és uraim”, de, ha hazájában kellene ezt megtennie, akkor hosszú percekig el sem tudná kezdeni a mondandóját, annyi különböző identitású személyre kell az elvártak szerint tekintettel lennie. Ezért maradt a „kedves tanuló diákok” megszólítás, amiben kiegyeztek a radikális liberálisok is.
A konfliktusokat a világnézeti törésvonalak mellett földrajzilag is észre lehet venni Németországban, tért ki erre a témára is a bochumi egyetem professzora. Az országban még mindig jelen van egy kelet-nyugat irányú ellentét, ami ugyan nem része a kultúrharcnak, ugyanakkor alkalmas annak előidézésére.
A fő oka, hogy a két területen élő németek más-más történelemre tekintenek vissza, más szociális minták épültek be a szűkebb társadalmukba, ezeken kívül pedig a keleti országrész jóval idősebb demográfiájú és anyagilag is szűkebbek a lehetőségei.
Mindezek következtében a régi NDK területén jóval kisebb a bizalom az állam felé, a saját életük és jövőjük fontosabb számukra, mint például egy másik nemzet, aktualitását tekintve Ukrajna sorsa.
Nem véletlen – folytatta Lembcke – hogy az AfD (Alternative für Deutschland) radikális jobboldali párt is itt a legnépszerűbb, akik elsőként értelmezték újra a német felelősségvállalást politikájukban. Arra pedig jó bizonyíték, hogy a tradicionális német politikai erők mennyire nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel, hogy amíg a szocialisták Schröder alatt a kétezres évek elején még 40 százalékos támogatottsággal bírtak Németország keleti részén, ez mostanra alig 10 százalékra csökkent, az űrt pedig az AfD töltötte ki.
A progresszív fordulatnak tehát a német társadalom nagyrésze ellenáll, viszont, ha továbbra is ennyire merevek maradnak az álláspontok, a már említett kibékíthetetlenség miatt a szakadék csak tovább nő az emberek között.
