Kormányra kerülve ugyanis bűncselekménynek minősítenék, ha egy szerkesztőség szándékosan, rosszhiszeműen valótlanságot közöl, különösen akkor, ha mindezt egy cáfolat (én azt tegnap nem úgy értettem, máshogy gondoltam, csak úgy mondtam!) után is megismétli.
Ez első pillantásra akár igazságosnak is tűnhet azok számára, akik évek óta legyintenek a „hazudozó, meg propaganda, megATÓNI sajtóra”. De ha egy politikai erő kezébe adjuk a jogot, hogy eldöntse, mi számít hazugságnak, akkor azzal csak a hatalom monopóliuma érvényesül, az igazság már kevésbé. A sajtó ettől a pillanattól nem kérdez, nem vizsgál, nem elemez, csupán egyetlen feladata marad, hogy visszaböfögje azt, amit a mindenkori vezető helyesnek ítél.
A magyar jogrendszer eddig is biztosított eszközöket a valótlanságok elleni fellépésre. A rágalmazás és a becsületsértés tényállása a Büntető Törvénykönyvben működő jogintézmény. Aki alaptalanul sértve érezte magát, az eddig is bíróságra mehetett. Joghézagról tehát szó sincs. A most felvetett ötlet sem a hiány pótlása, csak egy új kategória bevezetése, amikor a politikai hatalom által kijelölt „igazság” megsértése csupán a per lehetősége nélküli börtön. A.k.a. jön a “börtönsajtó”. Ajj de szép is ez. Ragyogyó, jogállami, családbarát, mindenkittámogatunkésszeretünk jövőkép.
De érjünk el a dolog legnagyobb abszurditásához. SZERINTEM (izé, ezt már mindenhova oda kell tenni, ha a véleménycikk fogalma esetleg még nem körvonalazódott volna pl. nemzeti Ludas Matyink fejében). Az újságírók eddig is vállalták az arcukat, a nevüket, a politikai véleménycikkek után érkező gyalázkodó kommentcunamit, a személyes támadásokat, a „soha többé nem kapsz állást” típusú üzeneteket. Ez a szakma velejárója lett: aki ír, az tudja, hogy másnap szembenéz a nyilvános megszégyenítéssel, a fenyegetésekkel, a támadásokkal. Eddig is sokkal többet kockáztattak, mint bármelyik politikus, aki egy sajtótájékoztatón kényelmesen sorolja a paneleket. Meg ő ugye majd cáfolja, hogy “nem úgy vót az!”, én meg közben a reggeli cikkem miatt este már a Mélykúti Országos Börtönben éneklem a Chicago összes szólamát.
A felháborító mégis az, hogy egy magát demokratikusnak és mindenkit képviselőnek hirdető politikai erő nevében egyáltalán elhangozhat az a kérdés:
„nem félsz, hogy elveszíted a munkád?”
Egy olyan országban, ahol ez a mondat komolyan felmerülhet, a demokrácia ígérete már rég összeomlott. Hiszen milyen képviseletről beszélünk, ha a kormány az újságíró munkáját nem hivatásnak, csak “gyanús tevékenységnek” tekinti? Milyen szabadság az, ahol a polgár egyik legfontosabb tájékozódási forrása bűncselekménnyé válik?
A nemzetközi gyakorlat pontosan az ellenkezőjét mutatja. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság a New York Times kontra Sullivan ügyben kimondta: a közszereplőket érintő állítások szélesebb védelmet élveznek, mert a demokrácia csak így maradhat életképes. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága újra és újra hangsúlyozza: a sajtószabadság kiterjed a provokatív, bántó vagy kellemetlen véleményekre is.
Ez a nyilvánosság ára. És ez az az ár, amit minden demokráciának meg kell fizetnie.
A TISZA víziója ezzel szöges ellentétben áll. Ha megvalósulna, a jövő Magyarországában a kritikus cikk vitaindítás helyett vádirat lenne. A „Cenzúrahatóság” hivatalnokai piros tollal húznák át a kéziratokat: „Ez túl éles kritika, három év felfüggesztett.” „Ez burkolt irónia, letöltendő.”(A “Kövér Bajusz” megnevezés vajon még szabadlábon védhető? „Az „Örökös Miniszterelnök Úr” megszólítás vajon még csak odaszúrás, vagy már hazaárulásnak minősülne?”) A szerkesztőségek pedig rövid úton rájönnének, hogy egyszerűbb lehozni a kormányzati közleményeket változtatás nélkül, mint bíróságra járni. Az újságíró jegyzőkönyvvezetővé silányulna, a közönség pedig puszta hallgatósággá.
És a legkeserűbb irónia, hogy mindezt a propaganda felszámolásának ígéretével tálalják. Miközben megszüntetnék az állami pénzcsapokat, közben felépítenék a saját, még keményebb propagandájukat. Jelenleg többféle igazság versenyezik, de majd csak egyetlen hang marad, és az mindig a hatalom szava lesz.
Ezért kell most világosan kimondani, hogy a vita már nem arról szól, hogy kell-e jogi eszköz a rosszindulatú hazugságok ellen. Erre eddig is volt lehetőség. A valódi tét az, hogy ki döntheti el, mi az igazság. Ha ezt a politikai hatalom sajátíthatja ki, akkor nincs többé szabad sajtó. És nincs többé polgári szabadság sem, mert az állampolgár már nem több forrásból tájékozódhat, csak visszhangozhatja, amit a mindenkori vezetés diktál. Egy ilyen ország pedig megszűnik a demokrácia terének lenni, annak csak groteszk utánzata marad:
ahol a legfontosabb kérdés nem az, hogy „mi az igazság”, hanem az, hogy „nem félsz, hogy elveszíted a munkád?”.
Zárójelben jegyzem meg, nehogy valaki félreértse, és anyukámnak bele kelljen sütnie a kenyérbe a reszelőt: a rágalmazás és becsületsértés valóban létező tényállások a magyar Btk.-ban, a New York Times kontra Sullivan valóban 1964-ben született ítélet, a strasbourgi bíróság valóban kimondta, hogy a szabadság zavarhat, sokkolhat és irritálhat is. A „Cenzúrahatóság” piros tollal pedig egyelőre csak a képzelet része. Bár az a legijesztőbb az egészben, hogy lassan ez utóbbi sem tűnik teljesen elképzelhetetlennek.
