Valamikor még a kétezres évek elején, amikor bőven az iskolapadot koptattam, azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk egy esszét arról, miért jó magyarnak lenni. Padtársam sajátosan értelmezte a feladatot, ő mindig lényegre törő ember volt és elintézte annyival: magyarnak lenni jó; legalábbis jobb, mint románnak.
Akkor még az aktuális ellenzék nem ismerte a „bezzegrománia” mantrát, ha éppen bírálni kellett a magyar kormányt. Bimbózó közéleti öntudatunk a régóta leosztott és a társadalomban beágyazott kártyalapokból merítkezett, jobb- és baloldal, Magyarország és Európa viszonylatában.
Sok év eltelt azóta, de most 2025-ben, augusztus 20-án eszembe jutott ez az iskolai élmény. Pontosabban a feladat, amit akkor kaptunk: Miért jó magyarnak lenni?
Ahhoz, hogy ezt őszintén meg tudjuk válaszolni, kellő bölcsességgel félre kell tenni mindenfajta politikai impulzust, ami ér minket, vagy amik vezérlik a világnézeti meggyőződésünket.
És talán nem is az egyetemi katedráról kell várni azt, hogy valaki elindítson egy gondolatmenetet, hogy megválaszoljuk ezt az univerzális kérdést, hogy miért jó magyarnak lenni.
Már egyetemista koromban történt, amikor társadalomtörténet tantárgyhoz kapcsolódóan önszargolomból rögtönzött és kihelyezett szemináriumot tartottunk egy, a korosztályunkban közkedvelt veszprémi vendéglátóhelyen. Na jó, kocsmázni mentünk, miután véget ért az előadás. Ott merült fel beszédtémaként, hogy ki, melyik magyar történelmi nagysággal ülne le a legszívesebben sörözni.
Nagyon sok név elhangzott. Árpád vezértől Szent Istvánon át Mátyás király, Kossuth Lajos, Széchenyi, Deák, Nagy Imre, a nyugatosok és Kádár János is meg lett volna hívva egy sörre, ha akkor belép az ajtón.
Én Petőfit mondtam. Nem azért, mert annyira lenyűgözött a költészete. Ezzel kapcsolatban éppen ő fogalmazta meg legjobban, amit érzek iránta: „Csodállak, ámde nem szeretlek.” Azért választottam őt, mert számos dologban nem értek egyet vele, ezek közül pedig csak a felszín az, hogy a Bakony lankái tövében felnőtt emberként nem tudok azonosulni az Alföld piedesztálra állított sík vidékével. Ezeket pedig szívesen megvitattam volna vele.
De nem is ez a lényeg! A 2025-ben leporolt iskolás feladatom megoldásaként mai fejjel azt mondanám akkori énemnek, hogy közelítsd meg onnan kérdést, hány meg hány történelmi magyar nagysághoz tudsz kapcsolódni, akár pozitív, akár negatív érzésekkel, de minden esetben ezeken túlemelkedve, egyetemesen magyar szemüvegen keresztül!
Miért jó magyarnak lenni? Mert rengeteg emberből tudunk inspirálódni, iránymmutatást kérni, vagy akár képzeletbeli vitákat lefolytatni a „mi lett volna, ha…” dimenzióban is.
Ez pedig érték, gazdagság, kuriózum, amihez jó tartozni. Összekacsintás egy olyan történelem lexikon fölött, ahol a NER és a Tisza-szekta szereplőinek csupán egy bekezdés jutott az évszázadok próbáját kiállt karakterek mellett.
