Azt írják, csúfolták az iskolában. A testalkata miatt. Mert ilyen korban már számít, hány kiló vagy, milyen nadrág fér rád, és hogy van-e kockahasad. A gyerekek könyörtelenek – mondják ilyenkor. De hadd mondjam el, amit nagyon sokan nem akarnak hallani: a gyerekek pontosan úgy viselkednek, ahogyan tanulják. Ahogyan látják tőlünk, felnőttektől.
Ez a világ, amit most mutatunk nekik, kemény, felszínes, és kíméletlen. Ahol a közösségi médiában egymás torkának esnek a felnőttek. Ahol az online kommentekben természetes a gúnyolódás, a cigányozás, a melegek becsmérlése, a másik kinézetének vagy pénzügyi helyzetének kipellengérezése. Ahol a gyerek azt látja, hogy akkor vagy értékes, ha hibátlan vagy, legalábbis kívülről.
És közben neveljük a gyerekeket. Vagyis próbáljuk. De ha az otthon légköre elutasító, frusztrált, ha a szülő maga is kirekesztő, gúnyos, ha az érzelmi biztonság helyett csak elvárás van és kritika, akkor mit várunk attól a gyerektől? Hogy más legyen? Hogy ő majd empatikusabb lesz nálunk?
Nem lesz. Nem lehet. Nincs, amit megtanuljon.
A zaklatás nem egy elszigetelt iskolai probléma. Sokkal inkább egy társadalmi minta lenyomata. Ott kezdődik, amikor egy gyerek azt hallja otthon, hogy „az ilyeneket ki kéne tiltani”, hogy „ezek nem valók közénk”, hogy „aki kövér, az lusta”. Innen pedig már csak egy lépés, hogy az osztályban is megszégyenítsen valakit. Nem azért, mert gonosz. Hanem mert ezt tanulta.
Hogy mit okoz a folyamatos megszégyenítés egy gyerek lelkében? A zaklatásra nem pusztán ,,kellemetlenség". Sokkal mélyebben rombol. Összetöri az önértékelést, kiöli az örömöt, állandó stresszállapotban tartja a testet és a lelket, és azt üzeni, hogy veled van a baj. Ha ezt a mondatot egy gyerek elégszer hallja, előbb-utóbb elhiszi. És akkor már nincs segítségkérés. Nincs „elmondom anyának”. Nincs bizalom. Csak szégyen, magány és csend.
És közben mi, felnőttek, ott vagyunk. Körülöttük. Elérhetőek lennénk. Csak épp nem figyelünk. Vagy nem vesszük elég komolyan. Vagy azt hisszük, a gyerek túldramatizál. Azt hisszük, ha mosolyog, akkor minden rendben. Pedig sokszor épp azok a legveszélyeztetettebbek, akik kívülről csendesek, jó tanulók, alkalmazkodók. Mert ők tudják a legjobban, hogyan kell a szenvedést elrejteni.
És mégsem tanulunk belőle.
Ez a gödöllői tragédia nem egyedülálló. És ha nem változtatunk, nem is ez lesz az utolsó. Pedig máshol már léteznek megoldások, vagy legalább próbálkoznak vele. Finnországban például a KiVa-program részeként már kisiskolás korban megtanítják a gyerekeket arra, hogyan ismerjék fel a bántalmazástt, és hogyan állítsák meg. Nem az egyének hibáztatására építenek, hanem a közösségi felelősségvállalásra. Az Egyesült Királyságban több iskolában idősebb tanulók segítik a fiatalabbakat, a tanulás mellett lelki támogatást is nyújtanak, valódi példaképként.
Magyarországon ezzel szemben sok helyen még pszichológus sincs bent az iskolában. Az osztályfőnöki órát gyakran tananyagot pótló időként kezelik. A gyerekek pedig szégyellik, ha segítséget kérnek. A tanárok pedig, ha próbálnak tenni valamit, gyakran falakba ütköznek, intézményi, szülői vagy társadalmi falakba.
Most már muszáj beszélnünk a testképről, az önbizalomról, a közösségi viselkedésről, otthon és az iskolákban is. Nem elég pusztán tananyagot átadni, ha közben gyerekek ezrei úgy érzik: ők nem elég jók, nem elég vékonyak, nem elég „menők”, nem elég valamilyenek. És amikor egy gyerek meghal, az nem egyszerűen az ő tragédiája, ez mindannyiunk bukása.
Ez a tizenkét éves kislány már nem tud hozzánk beszélni. De azok, akik még itt vannak, akik ma reggel is sírva indultak iskolába, vagy akik csak némán tűrik, hogy megalázzák őket, ők még kérnek tőlünk valamit.
Azt kérik, hogy vegyük őket végre komolyan. És legyünk felnőttek. Ne csak korban, de felelősségben is.
Ha krízishelyzetben vagy, hívd a telefonos lelki elsősegély szolgálat minden hálózatról ingyenesen, 0-24 elérhető számát: 116-123!
