A nevetés nem adja könnyen magát. Egy viccnek, ha úgy tekintünk rá irodalmilag, mint egy prózára, akkor az egyik legszigorúbb szabályrendszere van. Ha valaki nem jól adja elő, lehet az a világ legjobb poénja, nem éri el a hatását. Persze akkor sem, ha éppen a befogadónak nincs meg a kultúrája hozzá.
Mindez viszont csak a felszín kapargatása, ha tényleg meg akarjuk ismerni a humor valódi mibenlétét és sokszínűségét. Nemesi Attila nyelvész, humorkutató, a Pázmány Péter Katolikus Tudományegyetem dékánhelyettese és Lakatos Mihály, a Mathias Corvinus Collegium Összetartozás Intézetének szenior kutatója viszont együtt arra vállalkoztak, hogy alámerülnek a humor emberiséggel egyidős történetének, és a különböző kultúrákon és társadalmi trendeken keresztül bemutatják, milyen szabályrendszerek húzódnak meg egy jóízű nevetés mögött, de arra is kitértek, mi a legnagyobb veszély a viccre nézve.
Mindketten a veszprémi MCC meghívására érkeztek a Királynék városába, hogy kedden este az érdeklődő közönség előtt többek közt olyan kérdésekre keressék a választ, hogy egyáltalán honnan ered a humor. Meddig kell visszamenni az időben az első viccért?
A humor isteni adottság. Így pedig Istennek is kell lennie humorának. Kell-e jobb bizonyíték arra, hogy odaadta az embernek az életet, ami mindenkinél egyetemesen a halál, az elmúlás felé robog, hogy aztán az örök élet ígéretével álljon elő.
De a teológiai okfejtés mellett még számos irányból körbejárták a témát. Bár azt még érdemes itt megemlíteni, ahogy tették az előadók is, hogy Aquinói Szent Tamás is írt a humor fontosságáról az ember életében. Ő a lélek felfrissülésének nevezte, amire ugyanúgy szüksége van egy embernek, mintha a teste pihenne meg a munka után.
Azt viszont már az orvostudomány is vizsgálta, hogy a humor, a nevetés a maga stresszoldó hatásaival közvetlen kapcsolatban áll az élettartam hosszúságával. Ha nem lenne humor a földön, fele annyi ideig élnének az emberek. Vagy éppen ma népes országok kietlen vidékek lennének. Hiszen ki tudná elviselni a brit szigetek esős, zord időjárását, ha nem létezne az angolhumor? – tette fel félig humorosan a kérdést Lakatos Mihály.
Lakatos Mihály
A humor mégsem egyenlően oszlik el a planétán. A németekről például az a sztereotípia él, hogy kevésbé értik a poénokat, ahogy a már említett angoloknak is megvan a maga sajátos humorérzékük.
Nincs ez másképp a magyarokkal sem, ráadásul a Kárpát-medencében területileg és népcsoportok szempontjából is meg lehet említeni különböző humortípusokat.
Az előadók a pesti vicceket és a székely vicceket hozták szemléltetésnek. Amíg az első kategóriának a vicceit a tömörség és frappáns elemek jellemzik, ahol a vicc mesélője és hallgatója cinkosan összekacsint egy-egy társadalmi jelenség fölött, addig a székely viccek sokkal komótosabbak, a poén pedig sokszor az elmondott történet mögött bújuk meg.
A humor legnagyobb ellensége a tabusítás.
És bár a történelem nagy túlélője a vicc, a huszonegyedik századi progresszív ideológiái, ha még nagyobb teret kapnának, akkor egy viccmentes, tabusított társadalomhoz vezetnének. Jó példa erre, amit ugyancsak Lakatos Mihály emelt ki, hogy a woke kultúrájában előfordult, hogy még jogi következménye is volt, ha valaki egy kisebbséggel kapcsolatos viccet mondott el.
De miért is fogalmazott úgy az előadó, hogy a vicc a történelem nagy túlélője? Mindezt nem csak a mostani humortalan progresszív ideológiák és azok elleni küzdelem mondatták vele. A kereszténység térnyerésével egy időre szintén elhallgattak a viccek az emberek között. De ez az időszak sem tartott sokáig, hiszen a viccek szereplői közt hamar megjelent az ördög, akiből már lehetett poént csinálni.
És csináltak is, általában közösségekben. A viccmesélésnek ugyanis a társadalmi kohézióban is nagy szerepe van. Vagyis lenne, mert mostanra az internetes mémek kezdik leuralni a humort. Ez viszont magányos műfaj egy képernyő előtt, pedig az internet előtti korszakban még nem volt szokatlan jelenség egy iskolában sem, hogy szünetben a gyerekek viccmeséléssel ütötték el az idejüket.
Nemesi Attila
A humor viszont relatív. Erről már Nemesi Attila beszélt részletesen az előadáson, aki kifejtette, hogy egy poén átütő erejéhez, vagyis, hogy nevetést csikarjon ki a hallgatóból, több tényezőnek is együtt kell állnia. Függ a már említett előadásmódtól, a befogadó részéről pedig, hogy van-e fogékonysága – itt ismét elő lehet venni a különböző nációk humorérzékét –, illetve attól, hogy megvan-e a szükséges háttérismerete a viccben elmondott szituációval kapcsolatban. Ha például valaki nem ismeri a szőke nők kognitív képességeiről szóló sztereotípiát, vagy éppen nem tudja gyorsan kontextusba helyezni azt, ha egy vicc úgy kezdődik: „Jean….” akkor nála nem fog ülni a poén. De ezeken kívül adekvátnak is kell lennie a poénnak, azaz nem mindegy, hogy milyen helyzetben kezd bele valaki a mesélésbe, illetve nem sértheti meg a hallgatók ízlését és esztétikai érzékenységét sem.
A kutatók többféle humorfelfogással kapcsolatos elméletet is kidolgoztak az évtizedek alatt. Nemesi Attila ezekből is hozott néhányat.
Ilyen, amikor a humorfaktor az összeilletlenségben, a váratlanságban és normaszegésben van. De létezik az úgynevezett fölényelmélet is, amikor mások szerencsétlenkedése adja ki a poént egy viccben. A megkönnyebbüléselmélet szerint a viccel a feszült helyzeteket lehet kiválóan oldani, valamint van egy negyedik elmélet is, az úgynevezett evolúciós megközelítés, ami azt mondja, hogy a humornak szelektív vonzereje van az emberek között. Itt érdemes belegondolni abba, hogy például a társkeresőkön hányszor írja le magáról valaki, hogy jó a humora, feltételezve, hogy ez a tulajdonság szimpátiát ébreszt másokban.
A humor tehát elválaszthatatlan része az egyetemes kultúrtörténetnek. Jöhetnek tabusító ideológiák, megpróbálhatják kivonni a közbeszédből a vicceket, a történelem már sokszor igazolta, hogy mindez lehetetlen vállalkozás. Viccek voltak, vannak és lesznek is.
