Kezdjük a száraz, keserű ténnyel: a magyar válogatott – amely eddig kilencszer szerepelt a világbajnokságon – 1986 óta nem jutott ki a földkerekség hagyományosan legnézettebb sporteseményére. Ez sorozatban kilenc olyan selejtezősorozatot jelent, amelyet egyaránt elbuktak a mieink.
A legközelebb 1997-ben járt a kijutáshoz a nemzeti tizenegy, amely csoportjában Norvégia mögött csípte el a pótselejtezőt érő második helyet. Méghozzá úgy, hogy az utolsó fordulóban a finnek vendégeként a 92. percben mentette döntetlenre a találkozót egy máig emlékezetes öngóllal.
Ami viszont ez után következett, az egy teljes generációt – benne e sorok íróját is – traumatizált. A pótselejtezőben a jugoszlávok következtek, akik az Üllői úton rendezett első találkozó 10. percében már 3-0-ra vezettek, majd végül 7-1-re nyertek Csank János együttese ellen. A visszavágón 5-0-ra győztek Mijatovicsék, így ők utazhattak a franciaországi vb-re. Nekünk pedig maradt a talán minden korábbinál nagyobb csalódottság, teljes apátia.
Akkor persze még nem tudtuk, hogy ennél a mélységnél is van lejjebb. Hosszú-hosszú, kudarcokkal tűzdelt évek következtek. Hosszabbításban elszenvedett vereségek hosszú sora, a folyton az utunkba kerülő svédek, akik valahogy mindig fölénk kerekedtek, 8-1 Amszterdamban (nem ide), kínos fiaskó Máltán, Andorrán. Hosszasan sorolhatnánk még a rengeteg csalódást, külön kitérve a kiábrándító közegre, az ürességtől kongó és omladozó stadionokra. Leírni is fájó: már a második olyan generáció nőtt fel Magyarországon, amelyik sosem látta vb-n szerepelni a fociválogatottját.
A sok pofon után aztán vitathatatlanul elkezdődött a lassú felemelkedés, ami nagyjából egy évtizeddel ezelőtt öltött testet Dárdai Pál kapitányi kinevezésével. Bár nem lett egycsapásra világverő csapatunk, de a Hertha Berlin legendája összerakott egy olyan gárdát, amely megtanult masszívan, taktikusan játszani. Következett Bernd Storck, kijutás a 2016-os Európa-bajnokságra, eufória a (futball)társadalomban.
Akik sokat tehetnek a vb-szereplésért: Marco Rossi és Szoboszlai Dominik - Fotó: MLSZ
Némi vargabetű – nevezzük George Leekensnek – után 2018-ban jött Marco Rossi, aki a 2020-as, majd a 2024-es kontinenstornára is kivezette alakulatát. Az olasz-magyar, akinek vezetésével nyertünk Angliában és Németországban is.
Szoboszlai Dominik személyében immáron nekünk is van egy világklasszisunk, s több labdarúgónk is hétről hétre szerepet kap a top ligák egyikében. A válogatott rendre telt ház előtt játszhatja a hazai mérkőzéseit a gyönyörű Puskás Arénában. A nemzeti együttes és a szurkolótábor végre valóban egymásra talált.
Ebben óriási szerepe van Rossinak, aki a nehézségek, hullámvölgyek után is mindig meg tudta őrizni a hitelességét, aki visszaadta a hitet, a reményt a korábban végtelenül sok csalódást átélt szurkolóknak.
Hinni, reménykedni, de legfőképpen szurkolni pedig 2025-ben is lesz módunk. A gárda márciusban a törökökkel vív oda-visszavágós párharcot a Nemzetek Ligájában az élvonalban maradásért. Ősszel pedig következnek a vb-selejtezős mérkőzések, a cél a 2026-os viadal, amelyen az eddigi 32 helyett már 48 válogatott szerepel majd az Egyesült Államokban, Mexikóban és Kanadában. Vajon véget ér a négy évtizedes vesszőfutás?
A magyar válogatott programja a vb-selejtezőben:
szeptember 6., szombat: Írország–Magyarország 20.45
szeptember 9., kedd: Magyarország–Portugália/Dánia 20.45
október 11., szombat: Magyarország–Örményország 18.00
október 14., kedd: Portugália/Dánia–Magyarország 20.45
november 13., csütörtök: Örményország–Magyarország 18.00
november 16., vasárnap: Magyarország–Írország 20.45
