Szóval a kávé. Mikor elfelejtkezel róla, aztán megtalálod a konyhapulton, vagy a mikróban, amibe már egy teljesen más dolgot szeretnél felmelegíteni. És nem érted, mert most csináltad, öt perce talán...ilyen gyorsan telik az idő, ha nem figyelünk? Vagyis inkább úgy mondanám, ha nem magunkkal, hanem mindig mással foglalkozunk.
Sokszor próbálunk mások elvárásainak megfelelni vagy felszínes társasági kötelezettségeket teljesíteni. Milyen felszabadító érzés, hogy elutasíthatjuk ezeket a nyomásokat, és őszintébb, saját magunk által irányított életet élhetünk.
Harminc éves koromra önző lettem azt hiszem. Végre. Lehet, hogy ez az önzés egyfajta éberség? Hogy figyelek magamra, és nem engedem többé, hogy az életem mások irányítsák? Még mindig van, talán a gyerekkorból adódóan, egy enyhe megfelelési kényszerem, amit kézen fog az emberiség jóságába és szépségébe vetett örök hitem, ami a nap végére mindig megnehezíti az életem. De sose bánom igazán, mert őszintén hiszem, hogy jót adunk, jót kapunk, hogy mindenkinek nehéz, hogy aki téged bánt, valójában saját magával van gondja, meg az összes Müller Péteres szarság közhely ott van ilyenkor a fejemben. Nem vagyok szent, azt is hiszem, hogy az emberek legnagyobb része valóban kedves és jószándékú, kivéve a Bese atyákat, meg a Magyar Pétereket. (Csakhogy mindenki érezze, hogy törődöm vele.)
De ha mindenki ilyen...akkor vajon mindenki eljut erre a pontra az életében? Hogy már nincs kedve a felszínes dolgokhoz. Bájcsevegni a liftben idegenekkel, azért barátkozni valakivel, mert az egyetlen közös pont, hogy egy óvodába jár a gyerekünk, folyton értőn hallgatni minden pletykát, a sehova nem vezető panaszokat. Nincs kedvem a hülye kifogásokhoz, azért nem hívtalak, mert, azért késtem mert, azért nem találkoztunk, mert... nem ér rá, mert valami ezerszer fontosabb dolga van.
Érdekel ez még valakit vajon? Önzés ez vagy harag? Lehet, hogy egyszerűen már csak nem érdekel minket? Egy ponton felmerül az igény a felszínes kapcsolatok és rutinszerű csevegések elhagyására. Megfogalmazódik a vágy, hogy a mélyebb kapcsolatokra és a valódi élményekre összpontosítsunk, és megtanuljuk elengedni azokat az embereket és helyzeteket, amelyek nem adnak hozzá az életéhez. Nincs ebben semmi rossz. Mindenkinek vannak az életében hierarchikus rendszerek, pontosan meg tudod mondani Te is, meg én is, hogy kit szeretsz, hogy mi számít, hogy a bizonyos égő házból mit és kit mentenél ki. Ez pont ilyan egyszerű, mindent csak mi bonyolítunk. Kifogásokat keresünk folyton, meg mentségeket, közben pedig telik az élet, és semmivel sem leszünk boldogabbak, csak hazugabbak.
Wass Albert írta le a legszebben A funtineli boszorkányban:
,,Minden embernek van egy útja, tudod, amelyiken járnia kell. Nem lehet letérni róla. Az ember azt hiszi, hogy akik egy födél alatt élnek, azoknak az útjuk is egy. De ez nem így van. Nem a födélen múlik, hanem az utakon. A födél nem tartja össze az utakat, ha azok nem úgy indultak, hogy egymás mellett haladhassanak hosszú ideig.”
Ceaușescu is biztos ezért tiltatta be, akkorákat mondott a pasi, hogy hiába nem vesz róla tudomást a (fél) irodalomtörténet, három pszichológus kell, hogy összevakarjon a könyvei után.
Bár az emberek gyakran azt gondolják, hogy ha szoros kapcsolatban vannak másokkal (anya, apa, férj, feleség, kolléga), akkor ugyanazon az úton haladnak, ez valójában nem így van. Nem kötelességünk mások elvárásai szerint élni.
Lehetsz önző, vagy lehetsz az, aki mindig másoknak ad, míg végül elfelejti, hogy mit is akart magának. Az emberek hozzászoknak, míg végül nem marad más, mint a kihűlt kávé a konyhapulton, ami már senkit sem érdekel.
