Erdész László Endre több évtizedes galériás és műkereskedő tapasztalatai után szakmájának ellentétes oldalában talált új kihívásokat, és indított kiállításokat saját műveiből. Az Új lányok – miután megjárták Párizst – ellátogattak Mindszentkállára is, ahol most a Jókai7 ad nekik átmeneti szállást.
A galéria két-három hetente frissít kínálatán, és hozza el az érdeklődők számára a magyar kortárs művészek legkiemelkedőbb műveit, hogy egy igazán autentikus vidéki helyszínen találjunk rá a legmagasabb kultúrára. Erdélyi Szabolcs, a Jókai7 megálmodója és tulajdonosa tizenöt éve ismeri a művészt, így az, hogy a párizsi csajokat – ahogy E. László Endre nevezte képeit – most mi is láthatjuk, az az ő privilégiumának köszönhető.
Erdélyi Szabolcs és E. László
A kiállítás aktualitása a nők, de ez a központi téma E. László egész életét végig kísérte, saját bevallása szerint hároméves kora óta próbálja megfejteni a női lélek útvesztőit, de azóta sem jutott közelebb a megoldáshoz. Ez inkább annak komplexitásának köszönhető, mintsem a művész kvalitásaihoz van köze, a kiállítás során papírra vetett idézetek szerint még a nagyobb gondolkodóknak is kihívást jelentett, hiszen sem Oscar Wilde, sem Charles Bukowski, de, ahogy Alfred Hitchcock fogalmazott, ő sem tudta megugrani a feladatot:
„Sosem értettem, hogy mit akarnak a nők. Csak annyit értettem, hogy nem engem.”
A kiállítás képein Tóth György, 80 éves akadémikusnak a fotói láthatóak némi E. László Endre csavarral:
,,A női lélek megfejtésében nem jutottam túl messzire, de végül két nagy kategóriát tudok azonosítani. Az egyik, azok a hölgyek, akik realisták. Talán mindenki ismeri azt a típust, hogy amikor a kiskanalat behelyezi a fiókba, ahol az evőeszközök vannak, akkor azokat a kiskanalakat szépen, párhuzamosan egymás mellé fekteti. Ezek a hölgyek azok, akik realisták, akik körül rend van, akik mindig tudják, hogy mit akarnak. A másik típusú hölgyek azok, akiknél az egyik kiskanál benne van a lekváros bödönben, a másik a kések között van, és így tovább. Ők a szürrealisták. Arra gondoltam, hogy megkeresem a képzőművészetben ennek a két típusnak a megfelelőjét. Ez a kiállítás erről szól, a fotó jelképezi a realizmust, és minden, ami körülötte van, ami megmásítja ezt a világot, a színek és a formák, azok pedig a szürrealista vonalat képviseli.”
Az ihlet a véletlennek köszönhetően találta meg a művészt: harminc évvel ezelőtt, még az analóg technika korszakában készült, egy kiállításról visszaérkezett fényképeket raktározott, azóta azonban nagyon magas szintre emelkedett a technikai része a digitális fotózásnak, és azt mondta fotós E. László Endrének, hogy semmisítse meg a fotókat, mert már nincs jövőjük. Helytelennek érezte, hogy szét kell tépniük a fotókat, csupán azért, mert egy másik kor termékei voltak.
,,Észrevettem, ahogy tépkedtünk darabokra a fotókat, hogy mennyire izgalmas, hogy van a fekete, az emulziós része, és van a fehér, és ennek a kettősége, ahogy nyúlik szét, nagyon artisztikus képet ad. Arra gondoltam, hogy csinálok belőle kollázsokat. Nézegettem a fotókat, elkezdtem megfesteni, figyeltem mi történik, és a végeredményt megmutattam más művészeknek. Jöttek a világ minden tájáról a visszajelzések, Amerikából, meg magyaroktól, olyan művészektől, akiknek adok a véleményükre: azt mondták ez valami igazán érdekes és újszerű dolog. Engem nagyon meglepett ez a pozitív visszacsatolás, ezért végül csináltam egy sorozatot, ami egy hónappal ezelőtt volt Párizsban kiállítva, 400 négyzetméteren.”
Az adott képek színvilága mindig a művész aktuális lelkiállapotát tükrözik, illetve készültek képek Párizsban is, ahol a művész szerint könnyű dolga volt alkotni, hiszen a Saint Germainban lakott, és a Louvre-on keresztül sétált az Opera mellé a galériához, ott folyamatosan érték az élmények és ingerek.
A másik meghatározó élmény és kiállítási anyag a háborús Ukrajnához kapcsolódik, egy haditudósító ismerőse küldi hozzá a fényképeket a művésznek.
,,Az ukránok a kilőtt nagy harceszközöket és tankokat Kijeven kirakják a főtérre. Az emberek pedig vasárnap, nők és gyermekek szépen felöltöznek és ott korzóznak, és szelfiznek a gépek mellett. A kisgyerekeket felteszik az ágyú tetejére, ez pedig egyszerűen érthetetlen volt számomra, hogy ezek az emberek tudják jól, hogy ebben a tankban öt orosz katona benne élt, tudják jól, hogy az egyiknek a bátyját már megölték, a másiknak az apája a fronton van, akkor vajon mi indítja őket erre a viselkedésre?”
,,Akkor beszélgettem menekültekkel, és az derült ki, hogy ők dacára ennek a szörnyűségnek, ami történik, a normális életüket akarják élni. Az életösztön még működik."
,,És akkor azokat a fotókat acéllapokra ráfotóztam, aztán elkezdtem roncsolni, meglőni az anyagot, német rozsdafestékkel dolgoztam rajtuk. Igazából ezt szerettem volna itt Mindszentkállán kiállítani, mert nagyon aktuális a téma, de azt mondta Szabolcs – jogosan – hogy dehát nyár van, Lacikám...” – meséli a művész, aki végül hallgatott a baráti szóra, és megfestette azt a konstruktív kiállítást, ami egy hosszú Balatoni hétvégének a kihagyhatatlan, minden lelkiállapotban befogadható úticélja lehet.
A kiállítás izgalmas betekintést nyújt a művész hosszú évtizedek alatt felhalmozott tapasztalataiba és kreatív útkeresésébe, ahol végül megtalálta a képzőművészetben azt az irányzatot, amely kifejezi a gazdagságot, kiszámíthatatlanságot és azt a mindenkit elbűvőlő erőt, ami a nők sajátja.
