„Egy ideig lelkesen olvasgattam amatőr költő ismerőseim verseit a Facebookon, és az jutott eszembe, ezek túl jók ahhoz, hogy a hírfolyam süllyesztőjébe kerüljenek néhány nap alatt. Az amatőr szó itt abban az értelemben érvényes, hogy ők a verselést ugyan nem hivatásszerűen végzik, de nagyon jó tolluk van” – mondta Kovács Áron portálunknak, amikor legújabb kezdeményezésének, az azóta már formába öntött veszprémi versműhelynek születéséről faggattuk.
Kovács Áron (középen)
A képviselő megkereste Kilián László veszprémi írót, a Művészetek Háza programigazgatóját, hogy segítsen tovább gondolni az ötletét. Az ő javaslatára hívták össze ezeket az „amatőr” verselőket és közösen elhatározták, hogy megalakítanak egy versműhelyt.
„Rám ennél a pontnál már nem lesz szükség, de a közelben maradok” – mondta Kovács Áron, hiszen a versműhelyt ezután már Kilián László fogja vezetni, aki tapasztalatával és tudásával segít egyengetni, finomítani a műhely tagjainak írásait.
Kilián László
Az első találkozón négy ilyen lelkes költő volt jelen, Dorozsmai-Szabó Eszter, Gabrieli Piroska, Rácsai Róbert, valamint videóhívással Wessetzky Dániel is bekapcsolódott. Rajtuk kívül Timár Veronika is tagja a versműhelynek, igaz, ő a találkozón most személyesen nem tudott jelen lenni, de szintén alapítóként tekintenek rá.
Kovács Áron elárulta azt is, vannak arra is ötletei, hogy hogyan lehetne az irodalom művelőit az ugyancsak amatőr képzőművészekkel összehozni, egyfajta oda-visszacsatolással a különböző kulturális ágak között, de ez még a jövő zenéje, jelenleg a versműhelyre helyezik a hangsúlyt, ahová várnak mindenkit, aki amatőr szinten hasonlóan jó verseket ír.
Az alábbiakban bemutatunk néhány írást a veszprémi versműhely első tagjaitól.
Timár Veronika: Február
Még alszik az erdő,
szunnyad az ágban a rügy, a rideg
föld-ágyban a magbeli csíra,
de szól a rigó már néha, s a cinke
felébredt, s frissen szólongatja
a zsenge tavaszt.
Hajnal van,
hideg égen az izzó
sárga korong melegítgeti már
a fagyos föld jéggé dermedt lelkét,
és aranyával megkoszorúzza
a messzi hegyet, fázó felhőt,
meg a fák csupaszon
meredő koronáját.
Dorozsmai-Szabó Eszter
Te vagy a szó, én a
papír,
te vagy a hús, én a
panír.
Te a vérsejt, én a
tüdő,
én a gyenge, te az
erő.
Te a cukor, én a
lekvár,
te a súlyzó, én a
szertár.
Te a paplan, én a
bolyha,
te a cella, én a
foglya.
Te vagy a víz én meg a
komp,
te vagy az ing én meg a
gomb.
Te vagy a nyak, én a
nyaklánc,
te vagy az arc, én a
szemránc.
Te vagy a csík, én a
rece,
te vagy a szőr, én a
kefe.
Te vagy a
kés,
én a véset,
te az álom, én a
képek.
Te vagy magas, én meg a
mély,
te a Hold vagy én meg a
fény,
te a dallam, én a
rezgés,
te a végzet, én a
kezdés.
Te vagy az ér, én a
szíved,
te vagy a rajz, én a
színed,
én az élénk, te meg a
bézs,
Te az ölel én meg az
és.
Rácsai Róbert: Ahol szépség van és nyugalom
Ahol a zöld leveleken
játszik a napfény békén,
és ezüst köntöst öltenek
az ágak a nap végén;
ahol nem sír, csak szól a szél
halkan az ágak között,
ott megnyugtat a végtelen:
az ég a lombok fölött.
Ahol oly csendesen szalad
a hegyekből a patak,
s vizéből szomjukat oltják
a megszelidült vadak;
kavicsot sodor az áram,
de hogy pontosan hova,
nem tudod, de ott vagy te is:
a sors örök vándora.
Ahol mindig magadban vagy
de sohasem egyedül,
mert hozzádbújik mindenki
és senki sem menekül;
hisz’ innen nincsen hová,
ez a végső menedék.
Itt szülőd a Nap meg a Hold,
és fivéred a vidék.
Wessetzky Dániel: Készülődő /gyerekvers/
A tavaszi szélben,
rügyes ág csúcsán
hallod a cinegék fuvola-szavát?
Tavalyi avar közt
ébred az élet,
Nap fele nyújtja az ibolya magát.
Pirosul a tulipán,
sárgul a nárcisz,
duruzsol a kicsi méh, ide-oda száll.
Álmos katicák
lassan másznak,
kelepel a fészken a gólyamadár.
Pattanj szaporán,
kelj ki az ágyból!
Hívogat a feladat, az iskola vár!
Illan a felhő,
illan a hónap,
s hamarosan itt van a bőkezű nyár!
Gabrieli Piroska: Egy téli éjszakán...
Tenyerembe simul két kicsi kezecske,
selyemgubójában álmot sző a nyár,
finom fonalának szálain lebegve ezüst árnyat vet a téli holdsugár.
Fényében füröszti szép arcát az éjjel,
kék pillája rebben, csillámpor szitál,
puha hermelinből sálat köt az élet hófehér nyakára most a szélkirály.
Múzsák lépte alatt csilingel a friss hó,
kis talpaik nyomán mesék zengenek,
mosolyukra várnak fenyőágon ringó, porcukorba mártott, huncut hangjegyek.
Madárszárnyak alatt csodák melegednek,
bíztató szemükkel felém intenek,
röptére bocsátja titkos rejtjeleknek üdvös seregét egy álmos kisgyerek.
Karjaimban alszik két parányi gyermek,
selyemtakaróban álmodik a nyár,
finom szövetének szálain pihenve otthonára lel a téli holdsugár.
Fotók: Pesthy Márton
