A rendszerváltás környékén élte fénykorát az újságírás Magyarországon. A hatalom egyrészt már, majd pedig egy ideig még nem mert beleszólni abba, hogy mi jelenjen meg az újságban, az újonnan érkező befektetőket pedig az új tulajdon birtoklása és a bevétel érdekelte. Az újságírókkal szemben a minőség volt az első számú elvárás, mennyiségben fele annyit kellett teljesíteni, mint manapság. Így jutott idő beszélgetésre, elemzésre, vitára, ami rendszerint a törzshelyen zajlott. Ilyen kultikus hely volt annak idején a Szürkebarát borozó és étterem a belvárosban, amikor a Szabadság téren volt a Napló szerkesztősége. Akkoriban a megyei napilap volt a veszprémiek első számú hírforrása: ami az akkor több mint 60 ezer példányban eladott újságban megjelent, azt tényként kezelték az olvasók.
Az újságírók és szerkesztők között akadtak olyanok is, akik már a reggeli feketekávét is a Szürkebarátban hörpintették fel, de a délelőtti lapindító értekezlet után a szerkesztőség zöme átballagott a közeli borozóba, ami nem csak nekik volt a törzshelyük, hanem az ügyvédeké és a színészeké is. A hely vonzerejét erősítette a mindig kapható finom csülkös bableves és a minőségi borból készített kisfröccs, amiből rögtön egy négyzetméternyit rendeltek az elsőként érkezők, hogy a pincéreknek ne kelljen oda-vissza futkosni. Azért egy négyzetméter, mert ekkora volt egy asztal. Aki jött, fogyasztott, majd az árát betette az asztal közepén levő közös kasszába. Elszámoláskor általában több pénz volt a kelleténél, így a kitartók a maradékból kértek egy utolsó kört, s ha nem lett volna elég, akkor kipótolták.
Nagyot téved, aki ez alapján azt feltételezi, hogy vedelni jártak oda a zsurnaliszták. Először is nem volt kötelező fröccsözni, bár az öreg rókák tréfásan megjegyezték a kólázó fiataloknak, hogy: „Belőled így sosem lesz újságíró…” Szóval, a hirtelen szomjoltás után előkerültek a legfrissebb napi- és hetilapok, és megkezdődött azok részletes kivesézése. Szakmailag többet lehetett itt tanulni a tapasztaltabb kollégáktól, mint bármelyik újságíró tankönyvből. Jómagam is szívesen „olajoztam meg” néhány kisfröccsel az értékelőket, akik nem sajnálták átadni tudásukat. Igazi műhelymunka folyt a Szürkebarátban, és akinek éppen ízekre szedték az írását, nem sértettséget érzett ki a kritikából, mert az időnként felért egy szakmai továbbképzéssel.
A Napló legendás főszerkesztője, Erdélyi György is gyakori vendég volt a Szürkebarátban. Egyszer viccesen ezt mesélte. „Egyesek azt hiszik, azért járok oda, mert szeretek inni. Egy fenét, gyűjtöm a híreket. Alig érek le a lépcsőn, a pincér azzal fogad, hogy: képzelje, főszerkesztő úr, mi történt…” Titkárnőjének gyakran meg kellett járni a hosszú lépcsősort, amikor a szerkesztőségben telefonon keresték Gyuri bácsit. Ezért a borozó vezetője remek ötlettel állt elő: „Főszerkesztő úr, intézze el a pártbizottságon, hogy kapjunk telefonvonalat, és akkor a titkárnőjének nem kell oda-vissza futkosni, csak leszól.” Remek ötlet volt, amit sikerült is megvalósítani, így lett telefon a Szürkebarátban akkor, amikor csak a kiváltságosoknak volt.
Aztán a Napló szerkesztősége elköltözött a belvárosból a város szélére, így elmaradt a rendszeres napi műhelymunka, ami hosszú távon megmutatkozott a lap tartalmának minőségén.
Nyitókép: nyugat.hu / Tánczos Mihály
