Kezdetben csak megmagyarázhatatlan hiányként jelentkezik, egyfajta észlelésként, hogy valami nem kerek, később akár fojtogató depresszióként, amitől az ágyból sincs kedvünk kikelni. A tudománynak mindenesetre megvan a maga szakkifejezése arra az érzésre, amiben valószínűleg Önnek is része van, ha egyedül él és a pandémia miatt hónapok óta nem volt aki megölelje, megsimogassa vagy csak megmasszírozza a vállát: ez az érintés-éhség.
Bár a kifejezéssel és magával a jelenséggel leginkább az elmúlt évben kezdtünk el gyakrabban találkozni, kutatások már régóta vizsgálják, mekkora jelentősége van az érintésnek az egészségünk szempontjából. René Spitz pszichoanalitikus például már az 1940-es években folytatott kísérleteket a témában, amikor összehasonlította az árvaházban és börtönben nevelkedett csecsemők fejlődését. Az árvaházi csecsemők életéből annak idején teljes mértékben hiányzott az emberi kontaktus, a börtönben született babákkal viszont anyjuk minden nap foglalkozott. Spitz eredményei kimutatták, hogy az árvaházi csecsemők fejlődése jócskán elmaradt a börtönben nevelkedett társaikénál: míg utóbbiak 2-3 éves korukra magabiztosan jártak és fejlődtek, a 26 árvaházi gyerekből csupán kettő tudott járni és egy-két szót kimondani.
De az érintés fontosságára hívta fel a figyelmet a Wisconsini Orvosi Egyetem (Medical College of Wisconsin) 2018-as kutatása is, amely szerint a pozitív és negatív érintések egyaránt képesek stimulálni az idegsejtjeinket. A bőrünkben ugyanis a simogatás érzékelésére külön idegrostok találhatók, ezek a CT-idegek, amelyek mindegyike körülbelül 1 négyzetcentméternyi területről továbbítja a simogatás hatását. Így például amikor egy szerettünk az ölelésébe von bennünket, az oxitocint szabadít fel a szervezetünkben, javítva a közérzetünket és csökkentve a szorongást.
„Nem véletlen, hogy a koraszülött csecsemőket rendszeresen látogathatják édesanyjuk a koraszülött osztályon, hogy naponta minimum egyszer megsimogassák vagy a mellükre vonják őket, mert ez megnyugtatja a babákat és segíti a fejlődésüket” – magyarázza Ashim Shah, a Texas állambeli Baylor College of Medicine professzora a Texas Medical Center cikkében.
Ahogy az a fentiekből is kiderült, az érintésre viszont nemcsak gyerekként van szükségünk, hanem felnőttként is – még azoknak is, akik hozzászoktak, hogy nem túl gyakran van részük ilyesfajta fizikai kontaktusban. Hosszú távon az érintés hiánya náluk is szorongás vagy depresszió formájában fog jelentkezni, ami egy sor fizikai tünetet hoz magával. A stressz ellensúlyozására a szervezetünk fokozza a kortizol hormon termelését, aminek a hatására bekapcsol bennünk a harcolj vagy menekülj vészfunkció: emelkedik a vérnyomásunk, a pulzusunk, szaporább lesz a légzésünk, az izmaink összehúzódnak, ami végső soron az immunrendszerünk gyengüléséhez vezet. Így pedig a fertőzések is könnyebben megtalálnak bennünket.
Ami az egyik oldalon tehát segítség, az a másik oldalon hátrány: a járvány megfékezése érdekében csökkentett fizikai kontaktus egy idő után kontraproduktív is lehet.
No de akkor mi a megoldás, ha mégsem borulhatunk azonnal az első szembejövő nyakába? A szorongás oldására szolgálhat egy kisállat simogatása is, Katerina Fotopoulou, a University College of London professzora szerint pedig ahogy mások negatív érzéseit képesek vagyunk átvenni, úgy talán ez a pozitívakkal is működik: az ölelés látványa például stimulálhatja az agyunkat eképpen. Persze, ez csak kényszermegoldás, de legalább valamiféle megoldás.
