Azt szokták mondani, hogy a rohanó világ karácsony közeledtével lecsendesedik. A fókusz elhomályosodik. A családtagok elkezdenek egymásra több időt, figyelmet szentelni, mi, újságírók pedig a bajnokságok féltávjához érkezve akarva-akaratlanul észrevesszük, hogy a sport nemcsak az eredményekről szól. Amelyekért, mint arról oly sokszor beszámolunk, természetesen rengeteget tesznek az edzők, játékosok.
Azonban ahogy a reflektorfény szépen lassan kialszik, szembetűnnek olyan alakok is, akik csendben, a háttérben megbújva hétköznapi munkájukkal legalább annyit tesznek egy csapat sikeréért, mint annak igazolt sportolói. Mert ugyebár ha egy kosárlabdázó nincs százszázalékos állapotban, nem is tud olyan teljesítményt nyújtani a pályán. És miért pont a kosárlabdát említem? Ígérem, rövidesen visszatérünk rá!
Több évtizede már, hogy elkezdtem harcművészetet tanulni. Azzal a céllal álltam az akkori mesterem elé, hogy idővel bárkit legyőzhessek. Tudni kell rólam, hogy akkoriban nem éppen mintapolgárként éltem a mindennapjaimat. Azonban tanítóimnak a buddhista és taoista irányzatokkal sikerült más gondolkodásra bírniuk. Egyszer az egyik mesteremtől magasabb szintű tanítást akartam kérni, amellyel már komolyan meg lehet sebezni az ellenfelet. Az ezt követő szavai azonban más útra tereltek.
"Emlékszem, ahogy a mesterem a szemembe nézett, majd azt mondta: megsebezni valakit szavakkal is lehet, gyógyítani azonban annál nehezebb!"
– kezdte a rendhagyó beszélgetést portálunkkal Németh András, a HOYA-Pannon Egyetem Veszprémi férfi kosárlabdacsapat fizioterapeutája. Akiről kiderült, nemcsak az önvédelmi készségeit szerezte a távol-keletről.
Miután megszereztem a gyógymasszőri végzettségemet, éreztem, hogy elkerülhetetlen lesz bővíteni a tudástáramat, ha valóban segíteni akarok mindenkin, aki hozzám fordul a problémájával. Kitanultam a manuálterápiat, a japán gerincterápia megfelelő alkalmazását, és nem utolsósorban a valódi thai masszázs technikáját is elsajátítottam: boldoggá tett, hogy szinte bárkin tudtam segíteni. Meg is fordult a fejemben, hogy vajon milyen úton tudnék még hasznosat cselekedni, azaz jót tenni.
Hogy a sors fura fintora-e, arra András a mai napig keresi a választ, de nem sokkal miután felröppentek az imént említett gondolatai, a 44 éves szakember telefonja megcsörrent: a vonal túlsó végén pedig a veszprémi labdarúgócsapat akkori vezetője szólalt meg. Így kezdődött a gyúrókarrier az egykori kungfuharcos számára.
Fizioterapeutaként a helyi focialakulatnál dolgoztam először, nem sokkal a megbízatást követően azonban megszűnt a csapat. Ezek után viszont ismét csörgött a telefonom: Naményi Miklós keresett, a kosarasok ügyvezetője, hogy lenne-e kedvem a kötelékükben dolgozni. Ennek már vagy hat-hét éve, de máig örülök, hogy igennel feleltem, hiszen azóta is ez a csapat a legbiztosabb pont az életemben!
Dolgoztam párhuzamosan a füredi labdarúgócsapatnál is, azonban elköteleztem magam a kosarasok mellett. A Hoyánál megbecsülnek, érzem, hogy én is része vagyok a veszprémi kosárcsaládnak. A játékosok szeretnek, tisztelnek, ahogy én is őket. Itt mindenki tudja, hogy egymásért vagyunk!
Megtudhattuk, hogy az elmúlt években egy sportegyesület többször is megkörnyékezte Andrást, hogy intsen búcsút a Hoyának, a gyógyító azonban rendre nemmel felelt. Mint mondta: a magasabb fizetés nem minden.
Az életben sokkal fontosabb dolgok vannak a pénznél: számomra az ígéretek betartása a legfontosabb. A kosarasoktól megértést és lehetőséget is kaptam, hiszen jelenleg besegítek az úrkúti focicsapatnál is. Naményi Miklóssal mindig tudtunk kompromisszumokat kötni. Mindezek tudatában úgy gondolom, a minimum, hogy hűséges maradok az elsődleges klubomhoz, amely felé ígéreteket is tettem.
A beszélgetés végéhez közeledve András hangsúlyozta, boldog, hiszen ha szerényen is, de végre olyan életformának örvend, amelyben teljesnek érezheti magát. Van ideje magára, és zsivány kis barátjára is.
Egy tizedik emeleti lakásban élem a mindennapjaimat hűséges cimborám, Nimród társaságában. Róla tudni kell, hogy kutya és közel hetven kilót nyom. Jól megvagyunk ketten, ami lényeges, abból egyikünk sem szenved hiányt. Hálás vagyok a szüleimnek, amiért felneveltek, és az életnek, hogy zúdított rám jót, rosszat egyaránt. Mindkettőre szükségem volt, hogy azzá válhassak, aki ma vagyok!
