A jelenleg a Pannon Egyetem kőszegi kampuszán nemzetközi tanulmányokat, veszprémi kampuszán színházi tárgyakat tanító Nagy Andrást már évtizedek óta foglalkoztatja az 1956-tól, a forradalom kiindulópontjától 1963-ig, az amnesztia meghirdetéséig tartó időszak. Hogy milyen értelemben, arról a következőket mondja:
„Egy korábbi, 2005-ös könyvemben már a mostani mű témájának részterületét feldolgoztam. Abban egy dán diplomatáról van szó, Bang-Jensenről, aki a jelenlegi könyvben mellékszereplő. 2005-ben még kevés információ volt a birtokomban, de később, ahogy az ’56-os forradalom hatvanadik évfordulója közeledett, már nem csak én láttam fantáziát a témában, ami tulajdonképpen az ENSZ szerepe 1956 és 1963 között: vagyis, mit tudott kezdeni a szervezet a magyar üggyel.”
Mint megtudtuk, Nagy András az egyébként is homályokkal teli történet kutatásában számos falba ütközött.
„A már említett dán diplomata, Bang-Jensen a magyarokkal együtt választ akart találni arra is, miért maradt passzív a világszervezet, amikor egy szomszédos ország katonai erővel levert egy forradalmat. A diplomata az ENSZ „magyar üggyel” foglalkozó különbizottságában dolgozott, de ezekre a kérdésekre nem kapott választ. 1959-ben ismeretlenektől ígéretet kapott arra, hogy átadják neki a válaszokhoz szükséges titkos dokumentumokat, néhány nap múlva azonban holtan találták New Yorkban. Hogy öngyilkos lett-e, vagy megölték, ez azóta is kérdés.”
„A dán diplomata öt gyermekéből négy eljött Magyarországra, hogy Göncz Árpádtól átvegyenek egy posztumusz kitüntetést, ekkor kezdtünk el beszélgetni velük arról, milyen izgalmas lenne apjuk történetét feldolgozni, ekkor az is világossá vált, hogy tulajdonképpen alig tudnak valamit apjuk sorsának rejtélyéről. Nem is csoda, hiszen a legkisebb kettő, a legnagyobb tizenhatéves volt, amikor Bang-Jensen meghalt, anyjuk pedig tabuként kezelte a témát.
Amikor 2000-ben újra foglalkozni kezdtem a történettel, kiderült, hogy az ENSZ-nél falakba ütközöm, hiszen a magyar üggyel kapcsolatos iratokat nem adták ki, és a miértet sem magyarázták.
Ha ezt egy amerikai levéltár csinálná, őket akár be is lehetne perelni ezért, hiszen az állam által kezelt iratot, mely nem sért nemzetbiztonsági érdekeket, azt a múltunk megismerése, feltárása érdekében ki kell adni. Viszont az ENSZ maga döntheti el, mit ad ki, és miután az általam kutatott téma nekik kellemetlen ügy volt, így inkább nem akartak hozzányúlni, gondolván, abból nem lehet baj…
„Később Bogyay Katalin, Magyarország ENSZ nagykövete is az ügy mögé állt, el is mondta a könyvbemutatón, hogy a kutatás eredményességéért milyen magas szinten kellett egyeztetni: ENSZ főtitkárral, főtitkár helyettesekkel, de például a magyar köztársasági elnöknek is része volt benne.
Nagy nyomás és jó kapcsolatok kellettek ahhoz, hogy kiadják a szükséges dokumentumokat,
és persze Bogyay Katalin jó diplomáciai érzéke is szükségeltetett. Akadtak olyan iratok az ENSZ jogi osztályán, amelyeket nem sokszorosíthattam, amelyekből nem készíthettem jegyzeteket, így tehát beültettek egy szoba közepére, és árgus tekintetek kereszttüzében nézték, nem viselkedem-e rosszul. Elég gyakran kimentem a mosdóba, ott elkészítettem a jegyzeteimet.”
Amikor azt kérdeztük Nagy Andrástól, tulajdonképpen mi izgatta ennyire a témában, a következőket mondta: „Több dolog is. Az egyik egy egészen személyes vonatkozás, hiszen én 1956-ban születtem, ráadásul a második nevem Imre, a szüleim ugyanis Nagy Imre hívei voltak. Két nappal az ő hatvanadik születésnapja után születtem, ’56 emléke elevenen élt a családban. Ez a dátum mindig fontos viszonyítási pont volt. Ezen túl persze izgatott a történet drámaisága, hiszen adott egy hős, aki nagyon hajaz Ibsen hősére: A nép ellensége című darabban, aki nem hajlandó elfogadni az elfogadhatatlan realitást. És az is érdekes volt számomra, hogy ezt még nem tudta más kikutatni.
Ráadásul gyanús az egész ügy: politikai gyilkosságot elkövetni amerikai földön, majd érzékelni azt, hogy senki nem akar utána járni ennek, elég döbbenetes.
Írtam minden olyan amerikai szervezetnek, amely érvényes dokumentumokat őrizhet. Megkerestem tehát a Szenátust, a külügyminisztériumot, a CIA-t, az FBI-t, és megkérdeztem, van-e olyan iratuk, ami nekem releváns lehet.”
„A Halálos együttérzésben tulajdonképpen az ENSZ viszonyulását vizsgálom a magyar ügyhöz. A szervezet a magyarok legnagyobb reményforrása volt, először a forradalmárok, majd a levert nép számára. Azért van ez a szervezet, hogy ne fordulhasson elő olyan, ami nálunk ’56-ban történt. Ami érdekes, hogy az ENSZ egyébként a forradalom után a humanitárius válság megoldásában titokban támogatta a magyarokat, de nyíltan nem tehette, hiszen a szervezet a Kádár-kormány ellenfele volt. Politikai megoldást azonban hiába vártak tőle.
A könyvben egyébként minden állítás alá van támasztva, közel kétezer lábjegyzetet készítettem; olykor lehet, hogy túl szenvedélyesek a kommentárok, és elképzelhető, hogy nem minden szereplő leszármazottja örül majd annak, ahogy az elődjeiről írok…”
