A tavalyi év nyarán Renato Sulic személyében világklasszis beállóssal erősödött az MKB Veszprém KC kerete. A kiváló adottságokkal rendelkező játékos harcossága mellett gólerős játékával hamar kivívta a szurkolók elismerését. Noha a 2004/2005-ös idényben már a bakonyiak játékosa volt, egy balesetet követően egyetlen alkalommal sem léphetett pályára. Szülővárosában, Rijekában gyalogosan közlekedve elütötte egy idős hölgy, s a pályafutása is veszélybe került. A felépülés megpróbáltatásai mellett karrierjének kezdetéről, a celjei évekről, a veszprémi csapatról, a horvát válogatottról és családjáról is nyíltan mesélt a vehir.hu-nak a világbajnok.
– Minek vagy kinek a hatására kezdtél kézilabdázni? Más sportággal is próbálkoztál, vagy rögtön a kézilabdánál kötöttél ki?
– Gyerekkoromban teniszeztem és síeltem. Tizennégy évesen az általános iskolai testneveléstanárom hatására kezdtem el foglalkozni a kézilabdával. Innentől már egyenes út vezetett az iskolai csapatba, amelyekkel szép sikereket értünk el. 1998-ban kerültem a Metkovichoz, majd szülővárosomba igazoltam, a Zamethez. Fiatalon az állandó játéklehetőség volt az elsődleges szempont számomra. A rijekai pályám elején is tett nekem ajánlatot a Zagreb, de akkoriban ott olyan erős volt a keret, hogy fiatalon biztosan csak kispados lettem volna. Ezért csak akkor fogadtam el az ajánlatukat, amikor elérkezettnek láttam a pillanatot.
–Az említett állomáshely közül melyiknek köszönheted a legtöbbet?
– Valamennyi klubom és valamennyi edzőm kivette a részét abban, hogy belőlem ilyen játékos lett. Ha egy valakit mégis ki kellene emelnem, akkor az egykori rijekai játszótársamat, az atlantai aranyérmes horvát együttes csapatkapitányát, Alvaro Nacinovicot említeném, akitől rengeteget tanultam.
– Tagja voltál a 2003-ban vb-aranyat nyerő horvát együttesnek. Huszonnégy évesen hogy élted meg azt a fantasztikus sikert?
– 2002-ban nevezték ki Lino Cervart a nemzeti csapat élére, aki egy generációváltást vitt végbe. Így a szakemberek csak a hetedik helyre vártak bennünket a tornán. A kapitány azonban több újdonságot is bevitt a játékunkba, s korábban nem láthatott szintig gyorsítottuk fel a játékot. Óriási siker és felejthetetlen élmény volt a vb-győzelem, hiszen álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ez ilyen fiatalon sikerülhet. Ehhez hasonló élmény valószínűleg csak egyetlen egyszer történik az ember életében. Az akkori gárda gerince ráadásul a mai napig együtt játszik.
– 2004 nyarán már leigazolt a klub, akkoriban azonban egy baleset következtében egyetlen alkalommal sem léphettél pályára, s az athéni olimpiáról is lemaradtál. Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra?
– Az élet hullámvölgyekből és hullámhegyekből áll. Megtanultam, hogy az ember nem lehet mindig a csúcson. A balesetet megelőzően a karrieremben és a magánéletemben is minden jól alakult. Fiatalon világbajnoknak mondhatom, a feleségem pedig várandós volt a babánkkal. A baleset aztán egy csapásra megváltoztatott mindent. Nagyon nehéz időszakot éltem át, amelyre nem is emlékszem vissza szívesen. Rehabilitációkra kellett járnom, másfél évet kellett kihagynom, s a karrierem is veszélybe került. Hittem Istenben és hittem saját magamban, ezért túl tudtam lépni a nehézségeken, s fel tudtam épülni. A válogatott csapattársaimat is nagyon rosszul érintette ez a történés, azonban a nagyságukat mutatja, hogy a történtek ellenére – tehát nélkülem is – meg tudták nyerni az olimpiát.
– A felépülésedet követően kisebb kitérőt követően Szlovéniába kerültél. Mit jelentenek számodra a Celjében töltött évek?
– Celje másfél órányi távolságra van Rijekától. A mentorom Alvaro Nacinovic ott játszott, aki figyelemmel kísért a pályafutásomat. Egy szép napon eljött a pillanat, amikor egy visszautasíthatatlan szerződést ajánlott nekem a szlovéniai klub. Életem kiemelkedő három évét töltöttem ott. A Bajnokok Ligájában való menetelés és a klubbal elért sikerek nagyszerű pillanatai voltak az életemnek.
– Bizonyára téged is sokkolt Cozma halála… Ismerted őt? Megfordult esetleg a fejedben, hogy a történtek miatt esetleg mégsem igazolsz ide?
–Nem volt szerencsém őt közelebbről megismerni, de a társaktól – mind emberileg, mind kézilabdásként – csak jót hallottam róla. A történtek nem tartottak vissza attól, hogy ide igazoljak, hiszen korábban is jártam itt, és tudtam, hogy ezek az események nem nevezhetőek általánosnak.
Sorsszerűnek tartom azt, hogy visszatértem ide. Annak idején zavaros körülmények között kellett távoznom a klubtól, hiszen a orvosok azt mondták, hogy a műtéti beavatkozást követően soha többet nem léphetek pályára. Így a távozás mellett döntöttem, onnantól kezdve azonban egy borzasztó erős motiváció munkált bennem annak irányába, hogy visszatérjek és megmutassam, hogy képes vagyok én is arra a magas szintű teljesítményre, amit ez a klub képvisel.
– A pályán nyújtott teljesítményed alapján kívülről úgy tűnik, hogy teljesen zökkenőmentes volt a beilleszkedésed? Te is így érzed?
– Itt minden körülmény ideális, így a beilleszkedés is könnyebb volt. Az MKB játékosai nem csak, mint kézilabdázók kiemelkedő egyéniségek, hanem mint személyiségek is. A klub rendkívül egységes a játékosok, az edzők és vezetők szintjén is. Mindannyiunkat egy cél vezérel: a minél jobb eredmény elérése, s erről az útról eltántoríthatatlanok vagyunk. Minden meccsen úgy kell teljesíteni, mint hogy ha a Bajnokok Ligája döntőt játszanánk. A szívünket, lelkünket kiteszzük a pályára. Komoly megpróbáltatásaim voltak az életben, harcosként éltem túl azokat a helyzeteket is, s a pályán is harcos vagyok. Szokták is mondani, hogy kézilabdázóként és magánemberként két különálló egyéniség vagyok, amelyek nagyon különböznek egymástól. Második családomnak tekintem a veszprémi együttest. Mocsai Lajos személyében van egy világklasszis edzőm, aki nem csak szakmailag, de emberileg is óriási személyiség. Csapatkapitányunkról, Dejan Pericről is csak hasonlókat tudok mondani, aki született vezető. Ezek olyan motiváló tényezők, amelyek arra ösztönöznek, hogy mindig a maximumot nyújtsam.
– A királynék városában az ilyen mentalitású játékosokat kedvelik igazán a szurkolók…
– Mellettük én sem mehetek el szó nélkül. Veszprémben igaz, hogy a szurkolótábor a nyolcadik játékos a pályán. Eszméletlen pluszt adnak nekünk.
– Hogy érzed magad a városban? A családod itt él veled?
– Veszprém egy csodálatos város, amelynek lelke van, az óváros rész pedig egészen elbűvölő. Ráadásul közel van Budapest, Rijeka, a tenger és a Balaton is. A családom többnyire itt van velem, de gyakran tartózkodnak Horvátországban is különböző kötelezettségeik miatt. A feleségemmel üzemeltetünk egy kis kávézót Rijekában, azzal kapcsolatosan is akadnak teendők. Nagy örömömre tavaly bővült a család, most már három gyerek büszke édesapja vagyok. Öt hónappal ezelőtt ikreim születtek: csodaszép kisfiúval és kislánnyal gyarapodtunk. Nagyon fontos szerepet tölt be az életemben a kézilabda, de a család mindennél fontosabb. Plusz erőt ad az a szeretet, amit tőlük kapok, s ez motivál a leginkább a pályán is.
– Valóra válhat a veszprémi álom BL-trófeáról?
– Velem együtt több olyan rutinos, nemzetközi tapasztalattal rendlelkező játékos van, akik tudjuk, hogy milyen rögös út vezet egy ilyen sikerhez. Természetesen a cél mindig a győzelem, de egy dolog, hogy ebből mit tudunk a pályán megvalósítani, s más dolog az álom. Marko Vujin sérülése is bizonyítja, hogy bármikor közbejöhetnek olyan tényezők, amelyek komoly hátrányt jelenthetnek a céljaink eléréséhez. Viszont úgy vélem, hogy ha az efféle körülmények nem sújtanak tovább bennünket, akkor nagyon szép eredményre lehet esélyünk.
– Hamarosan kezdődik az Eb Ausztriában. Téged azonban nem láthatunk kockás mezben…
– Élek-halok a kézilabdáért, azonban az elmúlt időszakban úgy éreztem, hogy nem tudom hozni a válogatottba kerüléshez szükséges pluszt. Ugyanakkor a csapatban sem voltak adottak a lehetőségek ahhoz, hogy igazán jól teljesítsek. Amikor válogatott voltam, az év végi időszak is pihenés nélkül telt. Klubcsapatomban hatvan perceket játszom a BL-ben és a bajnokságban is, ezért úgy éreztem, hogy szükségem van a szünetre. Veszprémben ki tudom adni magamból a maximumot, a válogatottból azonban átmenetileg elég volt. Persze, ha a szövetségi kapitány leülne velem, s kölcsönösen elmondanánk az elvárásainkat, akkor készen állnék a folytatásra.
