Nemrégen bombaként robbant az interneten az ún. TEDx-es előadásod, melyben részletesen mesélsz arról, hogyan élted meg az iskolai bántalmazást. Miért gondoltad fontosnak, hogy évekkel a történtek után elmeséld, mi történt veled?
Egyre több ember bukkant fel körülöttem, akik újra és újra emlékeztettek a traumára. Akadt olyan, aki bocsánatot is kért. Azt gondoltam, hogy már túl vagyok ezen, de ekkor kiderült, hogy mégsem. A fővárosban szembetaláltam magam a jelentkezési űrlappal, gondoltam megpróbálom. Életemben először leírtam egészen az óvodától, hogy mi történt velem. Sok mindent el akartam mondani; a TEDx-es előadás csak negyed óra lehetett. Az első – teljes hossz – egyébként negyvenötperces lett…
Egészen eddig senkinek sem beszéltél róla?
A közeli barátaim tudták, de például a szüleimnek is most meséltem el részletesen. Anyukám sírt, hogy miért nem vette észre, én meg tudom, hogy azért, mert nekik ekkor sokkal nagyobb gondjaik voltak. Abban az időben elég rosszul álltunk anyagilag, pengeélen táncolt, hogy az utcára kerülünk-e. Elképzelhető, hogy sokkal durvábbnak éltem volna meg az iskolai bántalmazást, hogyha ez nincs otthon. Súlyosabbnak tűnt, ami otthon ment, hogy tizenkét évesen kinyitod a hűtőt és effektíve nincsen benne semmi, és anyukád pedig sír, hogy hogyan tovább.
És hogyan tovább?
Anyukám valahogy mindig kivarázsolta a családot ezekből. Szerintem tőle örököltem, hogy ki tudok lábalni, fel tudok állni, ha elesem.
A bántalmazás időszakában eszedbe sem jutott, hogy a szüleidnek szólj?
Mivel volt elég bajuk, így nem. Én kaptam ezt a „csomagot” az iskolában, majd hazamentem, és anyukám sírva elmondta, hogy mi a helyzet. Ilyenkor az ember akarva-akaratlanul mérlegre teszi a dolgokat, az iskolai történések ekkor eltörpültek.
Lehet, hogy nem mindenki tudta volna ennyi idősen mérlegre helyezni a dolgokat, a szülei kímélése érdekében…
Egy ilyen helyzetben muszáj felnőni a feladatra, nem tudsz mást tenni. Ha a szüleid eszköztelenek, megpróbálsz segíteni. Tizenhároméves korom óta dolgozom, hogy legyen nyárra pénzem, néha eszembe jut, hogy a lelkem talán idősebb, mint a testem.
Más felnőtt nem jöhetett szóba?
A bántalmazók osztályfőnökével beszéltem ugyan, de hamar le lettem pattintva, ráadásul ekkor jobban eldurvult a helyzet, mivel ő valószínűsítem, hogy leszidhatta a fiúkat, akkor pedig azzal jöttek, hogy én miért mertem szólni.
A korábbi nyilatkozataidból kiderült, hogy ötödiktől nyolcadikig tartott, ameddig bántottak a felsőbb évesek, legalábbis ezek voltak a legdurvább évek. Az osztályod nem állt melléd?
Ha mellém állnak, őket is bánthatták volna. Féltették a helyzetüket, ezért nem haragszom rájuk. Az egész bántalmazásos történetben az érdekel a legjobban, ami utána következik. A magam történetén már túl vagyok, de nagyon foglalkoztat, hogy a bántalmazó és a bántalmazott emberek kimennek a nagyvilágba, itt vannak közöttünk, és mi nem is sejtünk róluk semmit. Nagyon jó példa erre a pesti élet: figyelem a világot és látom, rengeteg az agresszív ember. Hogy egy koncerten, egy apát a saját lánya szeme láttára szúr le egy rosszakarója… És az agresszív ember nem az egyik pillanatról a másikra válik azzá, hanem erre vannak jelek a gyerekkorban. Ha nincsen ott valaki az ember mellett, aki észrevegye a jeleket, akkor ilyenek fognak történni.
Azt mondod, a bántalmazás utáni részek érdekelnek; miként fogsz most foglalkozni ezzel?
Már számos meghívást, megkeresést kaptam, hogy adjak elő, hol konferencián, hol pedig iskolákban. Megtalált például az AM KASZK Varga Márton Kertészeti és Földmérési Szakgimnázium is, ahol egy úgynevezett jelző rendszer működik: minden teremben van egy gomb, amit bántalmazás esetén a diákok megnyomhatnak, ez jelez a tanáriban, hogy baj van. Szerintem ez egy rendkívül egyedi, és nagyon jól kigondolt rendszer. Miután bevezették, majdnem, hogy nullára csökkent a „balhék” száma.
Azzal, hogy nyilvánosság elé tártad a történetedet, úgy érzed, pontot tettél a végére?
Igen, úgy érzem, feldolgoztam már, örülök, hogy túlléphetek ezen. Hiszek a sorsszerűségben, hiszem, hogy mindennek célja van, ezek szerint nekem az, hogy másoknak segíthessek. Nem azért mentem el a TEDx-es előadásra, hogy akkor engem most szeressenek, hiszen ezeken már rég túl vagyok. Az embernek van egy hivatástudata, ezek szerint, nekem ez lesz az utam. Sokat tanultam ezekből, azóta nincsen bennem semmiféle megfelelési kényszer, hihetetlen őszinte vagyok, és őszintén mondom, nekem ez volt a legnagyobb titkom, nincs mit rejtegetnem.
Valamiért át kellett élnem ezeket, szeretnék ebből pozitív értelemben véve visszaadni.
Rengeteg levelet kaptam az utóbbi időben, egészen elképesztően tragikus történeteket mesélnek el. Lelkileg nem egyszerű ezeket végigolvasni, illetve azért terapeuta sem vagyok. Ilyenkor azt tudom elmondani, hogy én mit tennék a helyükben.
Amikor bántottak téged, akkor a nemzetiségi kérdés foglalkoztatott bármilyen szinten, vagy sokkal inkább maga a bántás az, ami ilyenkor megmarad?
Alapvetően a bántás, illetve a nemzetiségen annyi, hogy nem értettem, miért bántanak ezzel, hiszen szerintem különleges, ha az emberben több minden van. Ráadásul érdekes, hogy a magyar és a mongol nép még egykor egy nép volt, csak a népvándorlás során szétváltak. A félvérséget tehát különlegességként élem meg, a modellkedésben pedig kifejezetten jól jön.
Az előadásokon kívül mivel foglalkozol jelenleg?
Budapesten vagyok egy multinál pénzügyes, illetve újra útnak eresztem a modellkedést. Emellett mostanában rendkívül foglalkoztat a színészkedés, állítólag a nagy művészeknek valahogy mindig sanyarú gyerekkoruk volt... Tizenhárom évesen még úgy volt, hogy profi sportoló leszek, beválogattak a magyar röplabda válogatottba, ekkor fogtam az összes cuccomat, és Dunaújvárosba költöztem, mivel ott volt a legjobb a röplabda. Végül hamar kiderült, hogy nem ez az én utam, hiszen semmi nem úgy volt, ahogyan azt ígérték nekem. A sport mellett tanulni is akartam, de kiderült, hogy gyakorlatilag odaadnák majd a bizonyítványt… szóval onnan eljöttem.
Egyébként vannak olyan emberek, akár művészek, akikre rendkívül fölnézel? Akikből inspirálódni tudsz?
Szeretem az olyan embereket, akik valódi értékeket képviselnek, például Vecsei H. Miklós világnézetét abszolút a magaménak érzem. Emellett rengeteget tanulok Dr. Almási Kitti előadásaiból és persze a könyveiből, követendő példának tartom az említetteket, nekem mindenképpen nagy példaképek.
Mi most a legfontosabb az életedben?
Azt gondolom, elindultam egy jó úton, pedig őszintén nem gondoltam volna, hogy a történetem felé majd ennyi ember kimutatja érdeklődését. Célom, hogy a szüleimnek, a családomnak majd egyszer vissza tudjak adni dolgokat, nagyon sok nehézségen vannak túl. Jelentkeztem tűzoltónak az Amazonasi óriási tűz eloltása érdekében, már több mindenkivel is felvettem a kapcsolatot, de ennek az útnak az elején vagyok. Még csak huszonhárom éves vagyok, úgy érzem, tizennyolc éves koromban kezdődött az életem, mert addig minden pillanatomra rátelepedett a bántalmazásos történet.
Nem inkább egy új időszámítás? Vagy tényleg ekkor kezdődött az életed?
Az a baj, tényleg ekkor kezdődött, annyira rányomta a bélyegét az életemre ez a dolog. Rengeteg elmaradásom van, rengeteg dologból kimaradtam, amiből a többiek kihagytak, én mindig inkább haza siettem az iskola után, nehogy bántsanak. A TEDx-es előadás után kaptam egy könyvet a motivációról, abban olvastam, hogy amikor tudatosul bennünk halandóságunk, akkor válik fontossá, hogy létünknek súlya legyen. Ezt csak arra mondom, hogy a bántalmazás tizennyolc évet vett el az életemből. Most már érzem, hogy létemnek súlya kell hogy legyen!
