Kezdjük az egyszerűbb végén! Azt talán mindenki tapasztalta már, hogy a hangulatunk mennyire befolyásolja az időérzékelésünket. Amikor boldogok vagyunk, jól érezzük magunkat, valósággal repül az idő, míg amikor a vasútállomáson ülünk a vonatra várva, csak vánszorognak a percek. A hétfő végtelen hosszúnak tűnik, a hétvégének meg vége, amint kettőt pislogunk.
Van azonban egy másik jelenség is, ami könyörtelenül lecsap ránk életünk során: ahogy idősödünk, egyre inkább azt érezzük, hogy gyorsul az idő. Emlékezzünk vissza gyerekkorunk hosszú, végtelennek tűnő nyári szüneteire! Ehhez képest amikor felnőtt fejjel feldíszítjük a karácsonyfát, ott motoszkál bennünk az érzés: mintha csak néhány hete lett volna, hogy lebontottuk az előzőt.
A várakozás megnyújtja az időt
Ennek a feltételezett oka, hogy az ember képtelen a saját életénél hosszabb időt megtapasztalni, a saját életünk az örök viszonyítási alapunk. Egy négyévesnek az elmúlt egy év az élete negyede. Egy 25 éves számára egy év mindössze az élete 4%-a. Egy elsős diák olyan hosszúnak éli meg a nyári szünetet, mint szülei egy egész évet.
A modern emberre egyébként is jellemző, hogy az időt rohanó dologként éli meg – ehhez nagyban hozzájárulhat az is, hogy nem éljük meg a percek haladását, kevés időt töltünk a jelenben: gondolataink hol a múlton rágódnak, hol a jövőt tervezik. A manapság egyre divatosabb mindfulness mozgalom pont erre reagál: meditációval és folyamatos önfegyelemmel igyekeznek a jelen megélésére trenírozni az agyat.
A mindfulness lényege a jelen megélése
Bizonyos értelemben ehhez az elképzeléshez kapcsolódnak a sokak által gyerekverseiről ismert, ám számos spirituális, filozófiai írást is papírra vető Weöres Sándor gondolatai, aki egyszer így fogalmazott a jelenről:
„Az én időélményem, amit még egyetlen írásomban se tudtam még csak érzékeltetni sem, az, hogy tulajdonképpen az idő áll, és tömbszerű és végtelen, nem gondoltam, hogy a jövő és a múlt is benne van, hanem csak úgy, hogy csak jelen van. Mióta a mindenség létezik, elkezdődött a jelen, és azt sosem érte utol a múlt, és sosincs reményünk arra, hogy a jövőt megközelítsük. Szóval az idő a jelennek egy végtelen tömbje, amin belül a lények megjelennek, mozognak, kihalnak belőle, de sose volt múlt, és sose lesz jövő. Benneállunk a dolgokban, amik körülöttünk lengedeznek, és mi is lengedezünk benne, de azért nem egészen mindegy, hogy hogyan lengedezünk, és hogy a dolgok hogyan lengedeznek. Szóval nem mondanám azt, hogy az ember passzív maradjon. Ha lengedezik is minden, azért nem mindegy, hogy az merre és hogyan lengedezik.”
